4.rész

Becsukta a beépített szekrény ajtaját, majd megfordult és hozzám simult, habár kicsi a tér a szekrényben, mégis elférünk ketten. Egyik kezét a hátamra helyezi, melynek köszönhetően villámcsapás suhan végig rajtam. A másik tenyerét arcomra helyezi, hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. Kissé szét nyílik szám és már ettől az egy mozdulatától zihálni kezdek.

- Oh Jade! – ajka súrolja az enyémet. – Kérlek bízz bennem! És maradj itt! – suttogja, de a hangja határozottan csendül fel még így is.

A szemébe néznék, de nem látom az arcát, sőt, semmilyét sem látom egészen pontosan, csupán egy alakot vélek felfedezni magam előtt, és annak fénylő auráját. Egy alak, de a hangja olyan…ismerős!

- Ki vagy? – suttogom, és tehetetlenül rázom a fejem.

- Az akivel az éjszakát töltötted! – motyogja a fülemhez hajolva. – Itt kell maradnod!

Meg sem várva válaszomat, megcsókol. A testemben tűzijátékok sora robban fel, s pillangók hada kezd el szárnyalni a gyomromban. Elektromosság fut végig rajtam, ahogy nyelvünk tökéletes táncot járnak. S nem látom, fogalmam sincs ki ő, de tudom, hogy sosem veszíthetem el Öt! Elszakítja magát tőlem, majd kilép a szekrényből és becsukja. Ha akarnék se tudnék megmozdulni, ahhoz túlságosan gyenge vagyok e pillanatban. Lehunyom a szemem és az elmúlt pillanatokat forgatom le újra és újra a fejemben. Légzésemet végre sikerült lenyugtatom, s magamhoz tértem. Percek telhettek el, mikor zajokat hallottam...túl közel. A pulzusom megemelkedett, ismét ziháltam. Megint csend, nyomasztó csend. S ekkor kinyílt a szekrény ajtaja. Ismét egy alak jelent meg előttem, de körülötte nem fehér aura van, hanem sötét, amelytől rögvest rossz érzésem támad, s ismételten nem látom az arcát. Erősen megragad, majd kirángat a szekrényből, hiába próbálok védekezni, erőm eltörpül az övé mellett. Ahogy kikerültem a szekrényből, oda taszított egy szintén sötét aurájú alakhoz. Megragadta a két karomat és háttal fordított magának, így mindent láthattam,a mely előttem zajlik. Egy teljesen üres szoba, teli sötét aurájú alakokkal és…és a szoba közepén ott térdel Ő! Fehér fénye amely körbe veszi őt, megvilágítja a szobát. Fejét lefele hajtja, egy alak áll fölötte, kezében pisztoly és az ő fejéhez szegezi. Szemeimet szúrni kezdik a könnyek, s nem tudok másra összpontosítani, csak arra, hogy nem élhetek nélküle. Az elvesztése túl nagy fájdalmat okozna, bárki is ő.

Felnéz rám, s megint csak egy elmosódott arcot látok szemeim előtt, de érzem, hogy megtörten néz engem, és könnyek marják szemeit.

- Sajnálom! – suttogta. – Jade! Sajnálom! Kérlek! – nagyot nyel, hangja remeg, ahogy a szavakat kiejti. – Az életemnél is fontosabb vagy! Bocsáss meg!

És ezzel egy hatalmas durranás rázza meg a teret. Ijedten kapkodom a fejem, és nézem őt, de nem vérzik. Még mindig legyőzötten térdel támadói ellen és életben van. De mindez halványulni kezd és csak ekkor döbbenek rá, hogy engem lőttek le. A pólóm vérben ázik, és az erdő melletti úton roskadok össze. Kezemet odatartom a sebemhez, majd minden sötétbe burkolózik.

Egy dombon állok hirtelen,a nap már lemenőben, gyönyörű sugarai narancsosan világítja be a tájat. S ekkor, meglátom felém közeledni azt az alakot, fénylő aurával körbe véve.

- Hiányoztál! – suttogja fülembe, észre se vettem, hogy ide ért.

- Te is! – mosolygok, majd rögtön ajkaimra tapad, én pedig viszonzom.

- Van egy meglepetésem! – dörmögi, majd a zsebébe nyúl és elővesz egy láncot. Átadja, közelebbről is megszemlélem. Egy arany lánc, rajta egy medállal, amely egy arany madarat ábrázol, s szájában egy nyíl van. 

- Hogy tudd, merre kell menned! – mondja, mikor már percek óta tanulmányoztam. Megfogta, majd a nyakamba akasztotta.

- Köszönöm! – suttogom, s tudom, hogy ez a búcsú.

- Én köszönöm! – s ajka közelít az enyémhez, de már nem talál rá.

Zihálva nyitom ki a szemem, izzadság cseppek gördülnek le homlokomon. Felülök és próbálom szabályozni szapora légzésem, de nem megy. Magam mellé nézek, Isaac az ágy szélén alszik nyugodtan. Kifújom a levegőt, majd kikelek az ágyból. Jól esően borzongok meg, ahogy a hideg parketta csupasz lábammal érintkezik. Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, majd azzal együtt a nappaliba sétálok. Odamegyek az ablakhoz. A város fényei világítanak, az emberek most is ész nélkül rohangálnak az utakon, pedig még éjszaka van, a Hold is erősen süt. Nekidőlök a falnak és lassan kortyolom a vizet.

Az álom…olyan…valóságosnak tűnt. És ki volt a titokzatos, fehér aurás alak? Mintha ezer éve ismerném! De ki lehet? És mért rázott meg ez az álom ennyire? 

Nagyokat lélegzek, próbálom nyugtatni magam, sikerrel.

*****

- Jó reggelt! – köszöntöm Isaacet, míg próbálom nem oda égetni a tojást.

- Szia! – köszönt bizonytalanul, de egyben meglepve. – Mikor keltél?

- Öhm…korán. – mondom. Nem akarom, hogy aggódjon az álmom miatt.

Egy bólintással nyugtázza. Helyet foglal az asztalnál, míg én megterítem az asztalt. Mosolyogva figyeli minden mozdulatom. Elé teszem a reggelit, s enni kezdünk. Mellette foglaltam helyet. Étkezés közben is engem néz, persze nem tudja, hogy tudom.

Csendben telt a reggel, amiért végtelenül hálás vagyok. Mert nem tudtam volna normálisan figyelni, mivel az agyam csak az álmommal van elfoglalva és a titokzatos fehéraurás férfi, ha egyáltalán férfi. Biztos az! Ebben az egyben biztos vagyok!

Annyira elfoglalt a sok megválaszolatlan kérdés, hogy észre sem vettem, hogy Isaac már szedi le az asztalt. Megráztam a fejem, felébredve álomvilágomból, majd mosogatni kezdtem.

- Hagyjad! Megcsinálom! – simította Isaac végig kezét derekamon. Kényelmetlenül éreztem magam, e nem szóltam.

- Nem kell! – mondom, s megpróbálok úgy mozogni, hogy levegye rólam kezét.

- Oké! – sóhajt lemondóan, majd a pulthoz megy és neki dől. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova!

Rosszul lettem, arra gondolván, hogy el kell hagynom a lakást. Nem csak azért, mert féltem, hogy összefutnék Vele, hanem mert időre van szükségem, s nincsen kedvem Isaacel csavarogni az utcákon, hülyítve őt, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz!

- Nézd Isaac! – köszörültem meg tokom, s felé fordultam. – Nagyon sokat gondolkodtam és nekem időre van szükségem! Kérlek ne hidd azt, hogy lemondok erről, bármi is ez! – emelem a kezem oldalra. – De nem tudok jópofát vágni ehhez, mert semmi sincs rendben. És arra a döntésre jutottam, hogy egy ideig talán külön kéne válnunk.

- Jade, ha ez miattam van… - kezdte, de én közbe vágtam.

- Nem, dehogy! Ez csakis miattam van! Nem tudok úgy gondolkodni, hogy itt vagyok…veled! – mondom halkan, óvatosan pillantok felé.

Szemöldöke ráncolva, szeméből süt a bánat.

- Anyához költözök egy kis időre! – töröm meg a köztünk fenn álló csendet.

- Jade, kérlek! – rázza a fejét, majd a padlóra szegezi tekintetét és folytatja. – Ugye vissza jössz?

Egyetlen kérdés, mégis annyi minden bújik mögötte. Mintha csak a világot jelentené neki.

- Ígérd meg, hogy visszajössz! – nézz rám, s tesz egy lépést felém, de észrevéve, hogy feszült vagyok közelsége miatt, megáll. – Ígérd!

- Ígérem! – suttogom.

Sóhajt, majd távozik.

- Addig menj, amíg dolgozok, mert különben biztos, hogy megállítlak! – fordul vissza, majd kilép az ajtón.

Lassan csomagolok. Olyan fura érzés, mintha a lelkem egy darabját hagynám itt. Ahogy a bőröndbe pakolom a ruhákat, fura érzés önt el. Mintha egy részem érezné, hogy többet nem jövök vissza ide. De ígéretet tettem neki, s álom a szavam.

Odasétáltam a szekrényemhez, s kivettem még egy adag ruhát, de ahogyan hóztam ki a polcról, valami kiesett az alsó alól. Egy hétköznapi boríték, elején semmi sincs, se feladó, se címzett, mégis automatikusan nyitom ki, tudva, hogy ez az enyém. Amint meglátom a borítékban lévő tárgyat, eláll a szavam, a szemeim háromszorosára nőnek. Tenyerembe ejtem az arany láncot, amelyen ott az a medál, amely egy madarat formál,a mely egy nyilat tart a szájában. 

A mellkasom égni kezd, nagyokat lélegzek, majd megnézem a boríték tartalmát. Egy kis cetli van benne, amelyet kihúzok. Gyöngybetűkkel rá írva:

„Hogy tudd, merre kell menned!”  

  

 Sziasztok!! :) Bocsi, hogy ennyire későn hoztam, de időm nem volt... de mivel őszi szünet van, ezért belevetem magam az írásba!! Remélem tetszett! :) Pusszancs xxBizsuu

3.rész

"Beszélnünk kell." A mondat, amely rengeteg mindent magába foglal, de jót sosem jelent!
Karomat szorosan markolta, de nem fájt. Próbált feltűnés mentesen elhúzni, de a lábaim gyökeret eresztettek. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó tenni! Nagyra nyílt szemekkel néztem őt, majd mikor rájött, hogy esélytelen, hogy simán elhúzzon, elengedte a karom. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de ismét ideges lettem, mikor közelebb lépett hozzám. Túl közel.
- Ne keljen még egyszer szólnom! - hangja halk és nyugodt, amitől még ijesztőbbé vált.
 Felállt e pillanatban a szőr a hátamon, ugyanakkor valami fura borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzám szólt. Nagyot nyeltem, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Próbáltam valami menekülési útvonalat találni, de mikor ránéztem, ezt az ötletet elvetettem. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de belém folytatta a szót, azzal ahogy éreztem mentolos leheletét arcomon. Mikor már túlságosan is nyomasztó volt a jelenléte, oldalra néztem. Egy kis kávézó mellett ácsorgunk, bent emberek ülnek és beszélgetnek, újságot olvasnak vagy telefonálnak. Elég sokáig nézhettem, mert ismét megszólalt.
- Most azonnal elindulsz, vagy azt akarod, hogy segítsek? - tekintete belefúródott az enyémbe, ismét szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- A kávézóban! - böktem az említett hely felé, és magam is megleptem, hogy mennyire magabiztosnak hallatszott a hangom.
Összeszűkült szemekkel sandított a kávézóra, majd vissza rám. Kis ideig, még egymást néztük, nekem pedig hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne a telt ajkait bambuljam. Végül felsóhajtott, s az előzőnél keményebben markolta meg a csuklómat, s behúzott a kávézóba. Egy fejjel magasabb nálam, s ahogy felnéztem rá, ahogy próbál valami eldugott helyet keresni, rájöttem, hogy nem fog bántani. Legalábbis most nem. A sarokban épp ebben a pillanatban szabadult fel egy asztal, mire ő eszméletlen sebességgel indult meg felé. Én csaknem szaladtam, ahogy maga mögött húzott végig. S mikor odaértünk, megállt az egyik szék mellett és kihúzta. NEKEM!  Ráncolt homlokkal néztem rá, míg ő felvonta szemöldökét, várva, hogy helyet foglaljak, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Leültem a vele szemben lévő székre, karjaimat keresztbe fontam, s rá néztem. nagyot sóhajtott ismét, majd helyet foglalt velem szemben.
- Makacs vagy! - közölte egy kis mosollyal a szája sarkában.
Mi van?! Egyik pillanatban még dühös rám, most meg csipkelődik. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, s feltettem az első kérdést, amely eszembe jutott.
- Szóval! Mit akarsz tőlem? - ráztam a fejem értetlenül. Nem válaszolt. Miért is hittem, hogy válaszolni fog? Előrehajolt, kezeit az asztalra tette, ujjait összekulcsolta. Élesen beszívta a levegőt, majd elkerülve kérdésem, válaszolt.
- Túlélted! - bólogatva nyugtázta, de sokkal inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Tessék? - kérdeztem, bár tudtam mire gondol, mégis nehezemre állt elfogadni a történteket.
- Azt mondtam, hogy túlélted! - látszott rajta, hogy bosszantja őt, amiért nem figyelek rá. És nekem ez nagyon tetszett.
- Itt vagyok, nem? - vágtam rá cinikusan, de nem azt kaptam amire számítottam. Azt vártam, hogy kiborítja őt a válaszom, de helyette csak kuncogott.
- Igen, hála az égnek! - mosolygott, de ez nem gúnyos mosoly volt, ez őszinte!
Nem bírok rajta kiigazodni. Azt már tudom, hogy elég komoly hangulatingadozásai vannak.
- Nos! - kezdtem, mire rám nézett, a mosoly már díszítette arcát. - Ki vagy és mit akarsz tőlem?
- A nevem Dylan! Legyen ennyi elég! - váltott komolyra, amitől megint csak megborzongtam, de ez a félelem hatása. - Hogyan élted túl? - tűnődött el.
- Nem emlékszek! - hajtottam le a fejem. - Semmire nem emlékszem.
- Mi?! - nézett rám nagy szemekkel. - Hogy érted?
- Úgy, hogy nem emlékszek! - mondtam. - Egy kórházban ébredtem, s egy évre visszamenőleg semmire nem emlékszek! - most vettem észre csak, hogy egyre jobban felemeltem a hangom.
- Szóval, arra az estére sem emlékszel? Semmire?! - láthatólag csalódott, mikor megráztam a fejem.
- De nyilván te tudod, hogy mi történt aznap! - közöltem, mire elnézett, állkapcsa megfeszült. A csalódottságnak minden nyoma eltűnt, ismét düh tükröződött szemeiben.

- Igen! - ennyi! Ennyivel letudta a választ, amitől bennem felment a pumpa.
- Megtennéd, hogy nem ködösen válaszolsz, hanem érthetően! Basszus, engem lőttek le, de nem tudom miért, szóval légy olyan kedves, hogy mond el, mi a fenét akarsz tőlem?! – sikerült a kis kávézó összes vendégének figyelmét, magamra vonnom. De nem tehetek róla, ha ennyire felbosszant. Elvégre, majdnem meghaltam, de mégsem, és most itt ül előttem az a személy, aki egyszer megpróbált szintén megölni, de nem tette. Az a férfi, aki tudja, hogy mi történt velem, de nem hajlandó semmit sem mondani. Az a férfi, akinek gyönyörű, barna szemeit, nem bírom kiverni a fejemből.
Mélyen a szemembe nézett, a szemkontaktust egy percre sem szakította meg, ahogy én sem. S ekkor végre megszólalt, de mikor kimondta azt az egy bizonyos szót, inkább nem kérdeztem volna meg.
- Téged!
Először rám tört a pánik. Miért akar engem, és hogyan érti? Majd a kétségbeesés, aztán a zavarodottság.
- Hogy…- nem bírtam megszólalni, a hangom egyszerűen nem tűnt már olyan megbízhatónak. – Hogy érted, hogy engem?
 Szája egy kissé felfelé görbült, de rögvest el is tűnt onnan. Hátradőlt a székben, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt. Még mindig engem nézett, sőt, bambult! Volt valami a tekintetében… Valami, amelyet nem tudtam megfejteni.
- Nos! – köszörülte meg torkát, s folytatta. – Jade, úgy értem, hogy azt akarom, velem gyere!
Olyan egyszerűen közölte, mintha annyira természetes lenne. Az állama a padlót súrolta, aztán fogalmam sincs, hogy honnan és miért, de kitört belőlem a röhögés. Egyszerűen csak már nem tudok, mit csinálni a helyzetemben. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy boldog életem volt, ami igazából egy éve volt, de olyan mintha tegnap lett volna, aztán ma itt állok egy rakás megválaszolatlan kérdés előtt. Úgy tűnik Dylan nem értékeli, hogy röhögök, de nem is szól érte, csupán zavartan ráncolja homlokát.
- Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – kuncogtam még mindig, de nem válaszolt, ami egyértelmű választ adott kérdésemre. Abba hagytam a röhögést, majd nagyot nyeltem.
- Ebben mi ilyen vicces? – vont kérdőre, nagyon nem tetszett neki a reagálásom.
- Nézd Dylan! – kezdtem, oda sem figyelve a kérdésére. – Nem vagyok, olyan passzban, hogy szórakozz velem. És tekintettel arra, hogy tegnap még egy fegyvert szegeztél nekem, azt kell, hogy mondjam, hogy nem! Gőzöm sincs, hogy mit képzeltél! És ez a beszélgetés számomra véget ért! – közöltem, az előbbi humorérzékem nélkül, majd felálltam, de még mielőtt elmehettem volna, Dylan a kezét az enyémre csúsztatta. Villámként csapott belém érintése, beleborzongtam, ahogy hatalmas keze, az enyémen van. Épp csak, hogy megszorította. Lenéztem rá, még mindig ült, de már nem olyan magabiztos pozícióban, mint az előbb. Sokkalta inkább, olyan mintha kétségbe lenne esve. Ledermedtem. Vártam, hogy mondjon valamit.
- Jade! Kérlek! Maradj velem! Veszélyben vagy, de így nem tudlak megvédeni! – szemei könyörgően csillogtak.
Hát ha eddig nem is voltam összezavarodva, akkor most már biztos, hogy össze vagyok! Nem tudtam mit mondani. Könnyedén elhúztam a kezemet az övé alól.
- Viszlát Dylan! – majd kisétáltam a kávézóból.
 Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de egyre sem tudtam egy ész érvet sem adni. Dunsztom sincs, hogy jól döntöttem e. Remélem soha többé nem kell vele találkoznom, bár egy részem és kitudja mennyire domináns részem, vonzódik hozzá. De mégis, hogyan lehetnék vele, ha a puszta jelenléte halálra rémiszt! Ha az egyetlen olyan dolgot kéri tőlem, amit nem tudok neki megadni! A bizalmat!

Hát sziasztok!!!! :) Remélem tetszett a rész, bár ez most elég rövidke lett!!! :) És ha minden jól megy, akkor a hétvégén hozok még egy részt! :)  Most kezdenek csak beindulni a dolgok, még egy kis türelmet kérek! :) A design pedig, már készül, szóval remélhetőleg jövő szombaton, már kész lesz! Hagyjatok magatok után nyomot! :) Pusszancs Bizsuuuu :)