3.rész

"Beszélnünk kell." A mondat, amely rengeteg mindent magába foglal, de jót sosem jelent!
Karomat szorosan markolta, de nem fájt. Próbált feltűnés mentesen elhúzni, de a lábaim gyökeret eresztettek. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó tenni! Nagyra nyílt szemekkel néztem őt, majd mikor rájött, hogy esélytelen, hogy simán elhúzzon, elengedte a karom. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de ismét ideges lettem, mikor közelebb lépett hozzám. Túl közel.
- Ne keljen még egyszer szólnom! - hangja halk és nyugodt, amitől még ijesztőbbé vált.
 Felállt e pillanatban a szőr a hátamon, ugyanakkor valami fura borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzám szólt. Nagyot nyeltem, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Próbáltam valami menekülési útvonalat találni, de mikor ránéztem, ezt az ötletet elvetettem. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de belém folytatta a szót, azzal ahogy éreztem mentolos leheletét arcomon. Mikor már túlságosan is nyomasztó volt a jelenléte, oldalra néztem. Egy kis kávézó mellett ácsorgunk, bent emberek ülnek és beszélgetnek, újságot olvasnak vagy telefonálnak. Elég sokáig nézhettem, mert ismét megszólalt.
- Most azonnal elindulsz, vagy azt akarod, hogy segítsek? - tekintete belefúródott az enyémbe, ismét szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- A kávézóban! - böktem az említett hely felé, és magam is megleptem, hogy mennyire magabiztosnak hallatszott a hangom.
Összeszűkült szemekkel sandított a kávézóra, majd vissza rám. Kis ideig, még egymást néztük, nekem pedig hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne a telt ajkait bambuljam. Végül felsóhajtott, s az előzőnél keményebben markolta meg a csuklómat, s behúzott a kávézóba. Egy fejjel magasabb nálam, s ahogy felnéztem rá, ahogy próbál valami eldugott helyet keresni, rájöttem, hogy nem fog bántani. Legalábbis most nem. A sarokban épp ebben a pillanatban szabadult fel egy asztal, mire ő eszméletlen sebességgel indult meg felé. Én csaknem szaladtam, ahogy maga mögött húzott végig. S mikor odaértünk, megállt az egyik szék mellett és kihúzta. NEKEM!  Ráncolt homlokkal néztem rá, míg ő felvonta szemöldökét, várva, hogy helyet foglaljak, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Leültem a vele szemben lévő székre, karjaimat keresztbe fontam, s rá néztem. nagyot sóhajtott ismét, majd helyet foglalt velem szemben.
- Makacs vagy! - közölte egy kis mosollyal a szája sarkában.
Mi van?! Egyik pillanatban még dühös rám, most meg csipkelődik. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, s feltettem az első kérdést, amely eszembe jutott.
- Szóval! Mit akarsz tőlem? - ráztam a fejem értetlenül. Nem válaszolt. Miért is hittem, hogy válaszolni fog? Előrehajolt, kezeit az asztalra tette, ujjait összekulcsolta. Élesen beszívta a levegőt, majd elkerülve kérdésem, válaszolt.
- Túlélted! - bólogatva nyugtázta, de sokkal inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Tessék? - kérdeztem, bár tudtam mire gondol, mégis nehezemre állt elfogadni a történteket.
- Azt mondtam, hogy túlélted! - látszott rajta, hogy bosszantja őt, amiért nem figyelek rá. És nekem ez nagyon tetszett.
- Itt vagyok, nem? - vágtam rá cinikusan, de nem azt kaptam amire számítottam. Azt vártam, hogy kiborítja őt a válaszom, de helyette csak kuncogott.
- Igen, hála az égnek! - mosolygott, de ez nem gúnyos mosoly volt, ez őszinte!
Nem bírok rajta kiigazodni. Azt már tudom, hogy elég komoly hangulatingadozásai vannak.
- Nos! - kezdtem, mire rám nézett, a mosoly már díszítette arcát. - Ki vagy és mit akarsz tőlem?
- A nevem Dylan! Legyen ennyi elég! - váltott komolyra, amitől megint csak megborzongtam, de ez a félelem hatása. - Hogyan élted túl? - tűnődött el.
- Nem emlékszek! - hajtottam le a fejem. - Semmire nem emlékszem.
- Mi?! - nézett rám nagy szemekkel. - Hogy érted?
- Úgy, hogy nem emlékszek! - mondtam. - Egy kórházban ébredtem, s egy évre visszamenőleg semmire nem emlékszek! - most vettem észre csak, hogy egyre jobban felemeltem a hangom.
- Szóval, arra az estére sem emlékszel? Semmire?! - láthatólag csalódott, mikor megráztam a fejem.
- De nyilván te tudod, hogy mi történt aznap! - közöltem, mire elnézett, állkapcsa megfeszült. A csalódottságnak minden nyoma eltűnt, ismét düh tükröződött szemeiben.

- Igen! - ennyi! Ennyivel letudta a választ, amitől bennem felment a pumpa.
- Megtennéd, hogy nem ködösen válaszolsz, hanem érthetően! Basszus, engem lőttek le, de nem tudom miért, szóval légy olyan kedves, hogy mond el, mi a fenét akarsz tőlem?! – sikerült a kis kávézó összes vendégének figyelmét, magamra vonnom. De nem tehetek róla, ha ennyire felbosszant. Elvégre, majdnem meghaltam, de mégsem, és most itt ül előttem az a személy, aki egyszer megpróbált szintén megölni, de nem tette. Az a férfi, aki tudja, hogy mi történt velem, de nem hajlandó semmit sem mondani. Az a férfi, akinek gyönyörű, barna szemeit, nem bírom kiverni a fejemből.
Mélyen a szemembe nézett, a szemkontaktust egy percre sem szakította meg, ahogy én sem. S ekkor végre megszólalt, de mikor kimondta azt az egy bizonyos szót, inkább nem kérdeztem volna meg.
- Téged!
Először rám tört a pánik. Miért akar engem, és hogyan érti? Majd a kétségbeesés, aztán a zavarodottság.
- Hogy…- nem bírtam megszólalni, a hangom egyszerűen nem tűnt már olyan megbízhatónak. – Hogy érted, hogy engem?
 Szája egy kissé felfelé görbült, de rögvest el is tűnt onnan. Hátradőlt a székben, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt. Még mindig engem nézett, sőt, bambult! Volt valami a tekintetében… Valami, amelyet nem tudtam megfejteni.
- Nos! – köszörülte meg torkát, s folytatta. – Jade, úgy értem, hogy azt akarom, velem gyere!
Olyan egyszerűen közölte, mintha annyira természetes lenne. Az állama a padlót súrolta, aztán fogalmam sincs, hogy honnan és miért, de kitört belőlem a röhögés. Egyszerűen csak már nem tudok, mit csinálni a helyzetemben. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy boldog életem volt, ami igazából egy éve volt, de olyan mintha tegnap lett volna, aztán ma itt állok egy rakás megválaszolatlan kérdés előtt. Úgy tűnik Dylan nem értékeli, hogy röhögök, de nem is szól érte, csupán zavartan ráncolja homlokát.
- Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – kuncogtam még mindig, de nem válaszolt, ami egyértelmű választ adott kérdésemre. Abba hagytam a röhögést, majd nagyot nyeltem.
- Ebben mi ilyen vicces? – vont kérdőre, nagyon nem tetszett neki a reagálásom.
- Nézd Dylan! – kezdtem, oda sem figyelve a kérdésére. – Nem vagyok, olyan passzban, hogy szórakozz velem. És tekintettel arra, hogy tegnap még egy fegyvert szegeztél nekem, azt kell, hogy mondjam, hogy nem! Gőzöm sincs, hogy mit képzeltél! És ez a beszélgetés számomra véget ért! – közöltem, az előbbi humorérzékem nélkül, majd felálltam, de még mielőtt elmehettem volna, Dylan a kezét az enyémre csúsztatta. Villámként csapott belém érintése, beleborzongtam, ahogy hatalmas keze, az enyémen van. Épp csak, hogy megszorította. Lenéztem rá, még mindig ült, de már nem olyan magabiztos pozícióban, mint az előbb. Sokkalta inkább, olyan mintha kétségbe lenne esve. Ledermedtem. Vártam, hogy mondjon valamit.
- Jade! Kérlek! Maradj velem! Veszélyben vagy, de így nem tudlak megvédeni! – szemei könyörgően csillogtak.
Hát ha eddig nem is voltam összezavarodva, akkor most már biztos, hogy össze vagyok! Nem tudtam mit mondani. Könnyedén elhúztam a kezemet az övé alól.
- Viszlát Dylan! – majd kisétáltam a kávézóból.
 Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de egyre sem tudtam egy ész érvet sem adni. Dunsztom sincs, hogy jól döntöttem e. Remélem soha többé nem kell vele találkoznom, bár egy részem és kitudja mennyire domináns részem, vonzódik hozzá. De mégis, hogyan lehetnék vele, ha a puszta jelenléte halálra rémiszt! Ha az egyetlen olyan dolgot kéri tőlem, amit nem tudok neki megadni! A bizalmat!

Hát sziasztok!!!! :) Remélem tetszett a rész, bár ez most elég rövidke lett!!! :) És ha minden jól megy, akkor a hétvégén hozok még egy részt! :)  Most kezdenek csak beindulni a dolgok, még egy kis türelmet kérek! :) A design pedig, már készül, szóval remélhetőleg jövő szombaton, már kész lesz! Hagyjatok magatok után nyomot! :) Pusszancs Bizsuuuu :)