2.rész

Futottam. Az emberek őrültnek néztek, de nem foglalkoztam vele. Az életemért szaladtam. Élesen szívtam be a levegőt, ahányszor magam mögé néztem, hogy követ e. De nem volt a nyomomban. Kétségbeesetten próbáltam segítséget kérni bárkitől, de ők rám se bagóztak. Mit sem törődve velem, mentek tova, dolgukra. De hisz miért csalódtam? Az emberek ilyenek! Nem érdekli őket, hogy másik embertársukkal mi van, csak saját magukra képesek gondolni. Az emberek önzőek!

Lihegve rohantam át a hatalmas tömegen, min egy árny. Neki mentem egy pár embernek, de egy „bocsi” után, ügyet se vetettem rá. A lábaim már fájtak, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Az életem a tét. Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el, mikor megpillantottam az ismerős lakást. De mielőtt még közelebb kerülhettem volna a menedékhez, egy kéz ragadott meg és rángatott el egy sikátorba. Könnyedén tolt neki a falnak, s szorított oda. A menekülési esélyem igen csekély volt e pillanatban. Ekkor néztem bele szemeibe, ma már másodjára. Gyönyörű, barna szemei rögvest rabul ejtettek. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből. Próbáltam szabadulni erős fogásából, de az én erőm eltörpült az övé mellett. Mikor rájöttem, s elfogadtam, hogy nincs menekvés, elernyedtem. Kezeim erőtlenül estek reszkető testem mellé. 

Tekintetem visszasiklott Rá. Arca pár centire volt az enyémtől, leheletét éreztem arcomon. Belélegeztem bódító illatát, majd ezek a gondolatok után, az eszembe véstem, hogy alig fél órája még fegyvert szegezett nekem. Mélyen nézett a szemeimbe, olyannyira, hogy hátráltam volna, ha a hideg téglafal nem állít meg benne, amelynek neki voltam szorítva.

- Senkinek egy szót sem! – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. – Különben… - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Pontosan tudtam, hogy mire gondol.

Egy szó se, jött ki a torkomon, csak bólintani tudtam, s úgy tűnik neki ez épp elég is volt, mert elengedett.

- Most menj! – biccentett.

Félve, de elsétáltam mellette. A szívem eszeveszett tempóban kalapált a mellkasomban, olyannyira, hogy féltem, meghallja. De még mielőtt eltűnhettem volna látóköréből, utánam szólt.

- Vigyázz magadra! – aztán, ő is elsétált, elvegyülve az emberek között.

Szemöldökömet ráncoltam, az utóbbi kijelentésére. Miközben megtettem az utamat a lakásig, rengeteg kérdés hada merült fel bennem. Mit érdekli őt, hogy vigyázok e magamra? Miért akart megölni? Vajon ő lőtt le először? És ki ő?

Nem tudtam egy kérdésre sem a választ és ez aggasztott. Idegesen mentem be a lakásba, s az sem segített, hogy mikor Isaac meglátott, a nyakamba borult. Csontropogtatóan ölelt meg, levegőt is alig kaptam. Pár perc múltán elengedett és összevont szemöldökkel nézett rám. Kezét az enyémbe csúsztatta, de én még mindig erőtlen voltam a mai eseményeknek köszönhetően. Mikor látta, hogy nem fogom viszonozni kedves gesztusát, elengedte kezem, amely élettelenül esett le törzsem mellé.

- Hol voltál? – kérdezte, s csak ekkor vettem észre a széken ücsörgő Jasont, aki dühösen fújtatott. El is feledkeztem róla, hogy átvertem.

- Én csak… - de nem tudtam befejezni, mert Isaac aggódóan, szavamba vágott.

- Akár meg is hallhattál volna! Nem véletlenül kell melléd egy testőr! Nem kószálhatsz egyedül a városban, Jason nélkül! Vagy nélkülem! Akár megint megtörténhetett volna! – csend telepedett ránk, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit éppen leszidnak. – Nem akarlak megint elveszíteni! – suttogta, miközben nagyokat pislogott, hogy elrejtse könnyeit. Nagyot nyeltem.

- Bocsánat! – közöltem halkan. – Csak egyedül akartam lenni!

Szólásra nyitotta száját, de a csengő megakadályozta. Isaan nagyot sóhajtva elindult az ajtó felé. S ekkor bekattant bennem valami. Mi van ha ő az? Vagy társai? Sebesen elszáguldottam Isaac mellett, aki értetlenül figyelt, majd remegő kézzel és lehunyt szemmel nyitottam ki az ajtót. Hatalmas megkönnyebbülés és öröm áradt szét bennem, mikor az anyámat pillantottam meg.

- Kislányom! – köszöntött azzal a hatalmas mosolyával, szemei könnybe lábadtak.

- Anya! – mosolyogtam és is rá, majd rögvest megöleltem. Fejem a vállán pihent, míg ő a fejemet simogatta, mint kiskoromban.

- Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek! – tolt el magtól, de épp csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni!

- Én is szeretlek anya! – szemeim égni kezdtek, de nem engedtem, hogy a könnyek kicsorduljanak.

Hosszas ideig beszélgettünk anyával. Ő is megerősítette az Isaacel való kapcsolatomat.

- Nagyon szeret téged! – súgta oda vacsora közben, míg Isaac a konyhában ténykedett.

Nem válaszoltam rá, nem tudtam mit. Hisz mit is mondhattam volna? Én nem érzek így! Bármennyire szeretnék, nem tudok! Biztos vagyok benne, hogy tényleg szerethettem Isaacet, mivel nagyon kevés embert szeretek, de őket teljes szívemből. A vacsora csendesen telt, legalábbis számomra. Anya és Isaac elröhögcséltek, én pedig csak vájkáltam az ételt. Nem tudtam szabadulni azoktól a barna szemektől és attól az illattól. Ezt a gondolatot teljesen magába szívta az agyam, s nem tudtam ellene semmit tenni. Pedig muszáj lennék kitörölni őt a fejemből, hisz egyértelműen rosszat akar nekem, vagy legalábbis akart. Ahogy ezen tanakodtam, megint a felszínre törtek a mai napi események. Ahogy ott állt feketében, fegyverrel a kezében, ahogy leengedte, ahogy visszanézett és elengedett, ahogy a falnak tolt, ahogy a szája a szavakat formálta.

Mire feleszméltem, anya már indulni készült. Felvette kabátját, majd elbúcsúzott.

- Vigyázz magadra, kislányom! – vont szoros ölelésbe, majd egy hatalmas puszit nyomott arcomra. Lassan becsuktam az ajtót, majd elkezdtem leszedni az asztalt. Odajött Isaac is egy mosollyal az arcán, s ő is elkezdett pakolni. Nem szóltunk egymáshoz, amíg mosogattam, ő pedig törölgetett. Már majdnem végeztünk, mikor Isaac kisétált a konyhából. Utána néztem ráncolt szemöldökkel, de nem szóltam. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vele. Leengedtem a mosogató vizet a lefolyón, majd fáradtan indultam a fürdő felé.

- Engedtem neked vizet! – lépett elém Isaac.

- Oh! Köszönöm! – erőltettem magamra egy mosolyt, de nyilván átlátott rajtam, mégsem szólt. Tekintete a számra vándorolt, majd egy kis hezitálás múlva megcsókolt. Szemeim nagyra nyíltak, s őt néztem, ahogy lehunyt szemmel tapad ajkaimra. Mikor rájött, hogy nem viszonzom, zihálva hajolt el.

- Sajnálom! – mondta lesütött szemekkel.

Nem feleltem, csak bambultam rá. Úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott.

- Kérlek mondj valamit! – nézett rám végre, szája remegett.

- Ezt… - nyeltem nagyot, majd folytattam. – Még ne!

- Értem! – bólintott csalódottan, majd elsétált mellettem.

Bementem a fürdőbe, a biztonság kedvéért, bezártam az ajtót. A tükörben néztem magam. Ez a lány, nem én vagyok! Hatalmas sötét karikák húzódnak szemeim alatt, a szám cserepes, barna hajam élettelenül omlik a hátamra. És a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy mégis mi váltotta ezt ki! Beszálltam a kádba, s rettenetes jó érzés árasztott el, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért. Ahogy feküdtem a vízben, s a habok elleptek, gondolkoztam. Vajon mit érezhet Isaac? Tényleg ennyire szeret? És az a csók? Nem tudom, mit gondoljak.  S ismét csak azok a barna szemek! Ki kell derítenem, hogy mi a franc folyik itt!

Egy óráig áztathattam magam, majd kiszálltam. Belebújtam valami kényelmes pizsamába, majd a hál felé intéztem utamat. Isaac már megágyazott magának, úriemberként a kanapén.

*****

Másnap a nap sugaraira keltem, amelyek átszűrődtek a sötétítőn keresztül. Felültem a hatalmas ágyban, majd kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Felöltöztem valami kényelmes ruhába, aztán kimentem a nappaliba. Isaac reggelit készített, amelynek illata betöltötte a szobát. Köszönésképpen rámosolyogtam. A szobát a csámcsogásunk töltötte meg, amelyet én törtem meg.

- Van munkahelyem? – kérdeztem, miközben beleittam a meleg kávéba.

- Igen! – felelte, míg ő beleharapott a zsemlébe. – Képeket restaurálsz!

Bólintottam, s csodálkoztam, mert nem rémlik, hogy én valaha is képekkel akartam volna foglalkozni.
- Akkor ma bemegyek! – közöltem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte meg, s megerősítésképpen bólintottam.
Gyorsan megettem mindent, majd felöltöztem, s útnak indultam. Ahogy a friss szél érintette a bőröm, felsóhajtottam. Úgy sétáltam végig az utcán, mintha most lennék itt először. Ritmusra léptem a zenére, amely a fülemen lévő fejhallgatóból jött. Épp váltani akartam egy másik zenére, mikor valami keménynek ütköztem neki, de mégis puha volt.
- Elnézést! – mondtam, majd felnéztem rá. Nem kellett volna. Barna szemei lyukat égettek belém.

Szokásosan megragadta a karom, és csak ennyit mondott:

- Beszélnünk kell! 

Sziasztok!! Először is bocsánat, ha ez a rész nem nyerte el a tetszéseteket, de nem nagyon vagyok olyan passzban, hogy jót írjak, viszont akartam hozni részt, így felraktam. A lényeg benne van, de nekem nem tetszik... Másodszor, úgy néz ki, hogy minden szombaton jön egy rész! Előbb is hoznék de sajnos a suli miatt nem tudok. Pusszancs Bizsuu :)

Ui. : A kövi rész, ígérem sokkal jobb és izgibb lesz!!