1.rész

Sziasztok!!! :) Hát itt lenne az első rész, remélem elnyerte a tetszéseteket! Bevallom, szerintem ez a rész nem nagyon sikerült jól, előre is bocsánat!Megpróbálok hetente hozni legalább egy részt! pusszancs xxBizsuu :) Jó olvasást!!!

Hogy mi az a halál? A halál a létezés azon eseménye, amely mindenkivel megtörténik. Nem lehet elkerülni vagy kicselezni, egyszerűen megtörténik és csak remélhetjük, hogy halálunk pillanatában úgy tekinthetünk vissza az életünkre,hogy rengeteg tudás, bölcsesség, tapasztalat és szeretet van a megtett utunkon. A kérdés csak az, hogy mikor halunk meg.
Számtalan fogalom van a halálra: elmúlás, a lélek távozása a testből, feledés... Sorolhatnám, de mint mondtam rengeteg van. Az emberek ugyanígy rengeteg dologban hisznek. Ha öt embert megkérdezek, szinte biztos vagyok benne, hogy mind máshogyan képzelik a halált. Sokféle változat van. Valaki abban hisz, hogy halálunk után belépőkártyát kapunk a mennybe vagy pokolba. Van aki a reinkarnációban hisz. És van, aki semmiben, csak abban, hogy elveszítünk mindent és homályba veszünk. De senki nem tudhatja, hogy mi az igazság, csak az aki átélte. Én átéltem. Ugyanis halott voltam négy perc, huszonhét másodpercig. És hát töredelmesen bevallom, hogy egyik feltételezés sem igaz. Fogalmam sincs, hogy az emberek honnan a ménköves bánatból szedték, azt a sok badarságot... Az egészben csupán annyi helytálló, hogy a halál után van élet, azonban nem olyan mint amire gondolunk. Elmeséljem milyen volt? Borzasztó! Életem legrosszabb percei.
Ott álltam egyedül, minden vakítóan fehér volt, olyannyira, hogy a szemem már fájt. A falak és padlók összefolytak, már ha egyáltalán volt ott. Hiába üvöltöttem, válasz nem jött, csak a saját hangom visszhangzott az üres térben. Bármerre mentem, sehova nem jutottam. Nem éreztem fájdalmat, szeretetet, semmit, csak kétségbeesést, amely egyre jobban a felszínre tört, ahogy próbáltam kijutni innen. Nem ment. Csak álltam ott, egyedül.
Idegesítő, szüntelen csipogásra keltem. Szemeimet lassan nyitottam ki. Körbenéztem, fehér falak mindenütt. Egy pillanatig azt hittem, hogy megint ott  vagyok, de mikor az orromba jutott a tömény fertőtlenítőszag, rögvest tudtam, hol vagyok. Kórházban. Feljebb akartam magam tornázni az ágyban, de hirtelen egy éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Rögvest vissza estem, majd lenézve, megpillantottam egy kötést a szívem felett. A szám cserepesre repedezett, már jó rég nem ihattam. Miközben próbáltam kikecmeregni az ágyból, egy férfi lépett be az ajtón fehér köpenyben.
- Végre felkelt! - örvendezett, de korántsem tűnt boldognak. Válaszképpen csak összevontam a szemöldököm. - Feküdjön vissza! Pihennie kell! Majdnem elvesztettük!
- Tessék? - nyögtem ki végül.
- Súlyos sebekkel szállították be Önt. Ha a golyó pár centivel arrébb találja el, nem élte volna túl! - szavaira a szemeim háromszorosára tágultak. – Na, de valaki látni szeretné! – somolygott, majd el is tűnt az ajtó mögött.
Megint egyedül maradtam, de szinte utána bejött a szobába egy férfi. Méz szőke haja keretezte arcát, zöld szemei csillogtak. Izmos, de nem olyan nagyon, de összességében kisfiúsan néz ki.
- Jade! Istenem! Hál’istennek jól vagy! – nagy léptekkel szelte át a távolságot, én pedig fészkelődni kezdtem. – Annyira hiányoztál!
Ráncolt homlokkal és összeszűkült szemekkel néztem őt.
- Várj csak! – törte meg a csendet köztünk, még mielőtt bármit is kérdezhettem volna. – Tessék! Levették rólad a műtétnél, de most már felveheted! – mosolygott és átnyújtott nekem egy karikagyűrűt.
Nem tudom, lehetséges e, de a pupilláim még jobban kitágultak, mikor az apró tárgyat észrevettem. Végül lenyeltem a gombócot a torkomban, s megszólaltam.
- Te… - nagy levegőt vettem, majd kinyögtem a kérdést, amely annyira foglalkoztatott. – Ki vagy?
Kérdésemre szemei nagyra nyíltak, száját beszédre nyitotta, de rögtön be is csukta. A szeme csillogni kezdett.
- Jade, te nem emlékszel rám? – tette fel a kérdést, hangja elcsuklott. Alig láthatóan megráztam a fejem. Iménti reagálásom, összetörte. Keze erőtlenül esett maga mellé, amelyben ott szorongatta a gyűrűt.
- Sajnálom! – suttogtam, de magam sem tudom, hogy miért kérek bocsánatot egy számomra ismeretlen embertől. Nem válaszolt, csak engem nézett, olyan kétségbeesetten, hogy abba belesajdult a szívem. Már épp megakartam törni a csendet, amely percekkel ezelőtt ránk telepedett, de az orvos lépett be. Felé kaptam a fejem, de ő nem. Még mindig engem nézett. Valóságos sóbálvánnyá dermedt. Az orvos felnézett a lapjai mögül, majd megnézte mindkettőnket.
- Minden rendben? – vonta össze a szemöldökét, s mielőtt válaszolhattam volna, megelőzött ő.
- Nem emlékszik rám! – suttogta maga elé, s csak ekkor vettem észre az arcán végiggördülő könnycseppet. Az orvos rögvest felém nézett.
- Jade, valóban nem emlékszik rá? – tette fel a kérdést.
- Nem! – próbáltam valami érzést vinni a monoton hangomba, de nem ment. Nem tudok egy olyan embert sajnálni, akit nem ismerek.
- Jade, ő a…- kezdte az orvos, nyugodt hangon, de közbevágott ő, kicsit sem nyugodt hangon. Kiabált.
- A vőlegényed vagyok! – üvöltötte, miközben a szemembe nézett. – A kibaszott vőlegényed! Miért nem emlékszel?!
Lesütöttem a szemem, s habár nem tudom, hogy mit tettem, vagy mit nem, tudtam, hogy ezt okkal kapom.
- Isaac, kérem most menjen ki! – biccentett az orvos az ajtóra. Szó nélkül ment ki, s vágta be az ajtót maga mögött.
- Én…- köszörültem meg a torkom. – semmire nem emlékszek! Azt sem tudom, hogy miért vagyok itt!
Az  orvos leült mellém a székre,  együtt érzően tekintett rám.
- Mire emlékszik? Mi az utolsó emléke? – kérdezte.
- Apám sírjánál vagyok! – éreztem, ahogy a szemeim égni kezdenek.
- És az mikor volt? – pislogott nagyokat.
- A szülinapján. Február 5. – sóhajtottam nagyot.
- Jade! November 16. van! – közölte, mire nekem az állam a padlót súrolta.
- Mi?! Eltelt kilenc hónap és én semmire nem emlékszem?! – fakadtam ki. – És miért vagyok itt?! És miért van itt egy férfi, aki azt állítja, hogy a vőlegényem?!
- Kérem nyugodjon meg! – csitított az orvos.
- Nyugodjak meg?! Most ugye vicce?! – keltem ki ismét magamból, de láthatólag őt ez nem zavarta. Biztos naponta vannak olyan betegei, akik üvöltöznek.
- Jade! Úgy néz ki, hogy amnéziás! – közölte velem a tényt, amelyre már magam is rájöttem, mégsem akartam elfogadni! Nem létezik, hogy az életemből eltűnjön kilenc hónap, mintha meg sem történt volna! Lélegzet visszafojtva hallgattam az orvost.
- Tegnap éjjel szállították be magát! Egy idős hölgy látta, ahogyan fegyvert szegeznek magára! Rögtön hívta a rendőrséget és a mentőket is! A helyszínen életét vesztette, de sikerült újra élesztenünk Önt. Súlyos sebe volt, nem beszélve arról, hogy a testét több helyen zúzódások borítják! Nyilván próbált védekezni a támadója ellen! A rendőrség befog jönni és kérdezősködni fog, hogy mi történt az éjjel! Visszatérve az amnéziára! Nagyon csúnyán beverte a fejét, ez okozhatta. Lehet, hogy csak ideiglenes, s egy kis idő múlva visszatér minden emléke! Erről sajnos nem tudok többet mondani! Most pedig pihenjen, magára fér! – már nyitotta az ajtót, hogy távozzon, de közbe szóltam.
- Beküldené őt? Beszélni akarok vele! – nyeltem nagyot, ahogy a szavak elhagyták a szám.
Pillanatokon belül, egy megtört férfi állt az ágyam végénél. Szemei pirosak voltak, amelyek alatt hatalmas karikák ékeskedtek.
- Nagyon sajnálom… - kezdtem volna, de közelebb lépett hozzám és kezébe fogta az enyémet, amellyel elhallgattatott.
- Nem a te hibád! – próbált meg mosolyogni, de nem nagyon tudott, inkább valamiféle grimaszt sikerült vágnia. – Jade, én…nem is tudom, mit mondhatnék! – rázta meg értetlenül a fejét.
- Talán kezdetnek mond meg a neved! – mondtam, szám felfele görbült, de én sem tudtam mosolyogni, hála a szerencsétlen helyzetemnek.
- Isaac! Isaac Waters! – sütötte le a szemét, nyilván nagyon fájhat neki, hogy erről kell beszélnie.
- És mi…tényleg...szóval…te a vőlegényem vagy? – kérdeztem, nehezemre esett kimondani azt a bizonyos szót. „Vőlegényem”.
- Igen! – mosolyogva bólintott, bár az a mosoly nem maradt az arcán sokáig. – Jade! Kérlek emlékezz! – miközben beszélt, egyfolytában a szemembe nézett, kezemet pedig egyre szorosabban fogta. Mintha ezen múlna a létezése. – Nem tudok nélküled élni! Emlékszel! Én tudom, hogy emlékszel! Igen! Mindenképpen! Az első találkozásunkra is emlékszel, amikor leetted a pulcsid fagyival, és azt hitted, hogy senki nem lát, így gyorsan kifordítottad a pulóvert, majd visszavetted! Debbyék esküvőjére is emlékezned kell! Épp ugrottál a a csokor után, de olyan erővel, hogy a melletted álló idős hölgynek, kiverted az egyik fogát!
- Ja! Ez mind rám vall! – kuncogtam, de nem emlékeztem.
- Jade, én szeretlek! – mondta, s elérte, hogy még kényelmetlenebbül érezzem magam. – És nem fogom titkolni! Az ég szerelmére! Majdnem meghaltál! – eddig bírta. A könnyek elkezdtek záporozni szemeiből.
- Kérlek ne sírj! – könyörögtem. Utálom, ha az emberek sírnak, főleg ha miattam.
- De sírok! Mert a menyasszonyom nem emlékszik rám! De nem adom fel! Csak kérlek, te se dobd el azt, ami kettőnk között van! Csak adj egy esélyt! Egy esélyt, hogy újra belém szeress! – könyörgött, de én ezt nem bírtam elviselni. Borzasztó ezt látni!
- Rendben! – mondtam alig hallhatóan, mire ő felkapta a fejét és könnyes szemével nézett rám. Istenem, mint egy kisfiú!

* 1 héttel később *
  .

Hét nap. Ennyi telt el, mióta felébredtem. Isaac a nap minden percében bejött és megpróbálta visszahozni az emlékezetem, de nem járt sikerrel. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egyikőnknek sem fájt. Nem akarom megtudni, hogy milyen érzés az, mikor egy szeretted nem emlékszik rád. Azonban ennek ellenére is mindig itt van, tűri a fájdalmat, és képes még tovább tűrni.
A rendőrség is volt már nálam, de mivel nem emlékszek semmire, nem mentek sokra. A nyomozás folyik, de azt mondták, hogy kicsi az esélye, hogy találnak bármiféle nyomot is. Az elkövető nagyon gondosan előkészített mindent, s persze semmit nem hagyott maga után. De bárki is akart megölni, nem járt sikerrel. A rendőrkapitány azt mondta, hogy mivel túléltem, ezért 24 órás őrizetet kapok. Egy rendőr mindig a közelembe lesz, mint ahogy most is. De sokkalta jobban izgat, hogy miért akartak megölni? Mit tettem?
- Szia! - gondolatmenetemből Isaac szakított ki. - Ma haza jössz! - hatalmas vigyor terült szét arcán, miközben elkezdett nekem bepakolni.
- Igen! - sóhajtottam.
Gyorsan felöltöztem és fantasztikus érzés volt, hogy végre a saját ruháimban lehetek. Bár arra sem emlékszek, hogy ezeket a ruhákat megvettem volna, de nem bánom. Csőgatya, egy bő pólóval. Kitűnő választás. Felkaptam a lábamra a tornacipőm, majd Isaac oldalán mentem ki. Aláírtam még egy pár papírt, majd elhagytuk a kórházat. A rendőr a sarkunkban volt, de nem túl feltűnően. Beültünk Isaac sportkocsijába, a rendőr pedig bepréselte magát a hátsóülésre. Mit ne mondjak, roppant vicces volt, ahogy egy izompacsirta össze van nyomva hátul. Már attól féltem, hogy szét fog törni a kocsi, ahogy próbált valamilyen pozíciót felvenni, amitől nem fog eltörni semmije. Az út csendesen telt. Senki nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Egyikőnk sem volt most beszélgetős kedvében, legalábbis én nagyon nem! Kicsivel később megérkeztünk egy panelhez. Nem volt lerobbant, de luxus se. Olyan egyszerű. Fellifteztünk a negyedik emeletre. Belépve a lakásba, jó érzés kapott el. nem túl nagy, de nem is kicsi. Tetszik, s eltudom képzelni magamról, hogy itt éltem. A rendőr egy szoborként megállt az ajtó mellett, hiába ajánlottam fel, hogy nyugodtan leülhet. Bementem a hálóba, s megálltam a szoba közepén. Szintén kicsi, de tökéletes. Harmonikus színek domináltak a szobában. Szemem közben megakadt a falakon lógó fotókon. Volt egy rólam és Isaacról, ahogy puszit ad az arcomra, nekem pedig fülig ér a szám. Volt egy rólam, Isaacról és egy számomra ismeretlen nőről. De az összes közül, egy kitűnt. Egy parkban van, ahol egy fa tövében apa és én ülünk. nyolc éves voltam, mikor ez a fotó készült. Rá egy hétre meghalt. Nagy levegőt vettem, s mielőtt elkezdtem volna sírni, Isaac jött be.
- Csináltam enni! Gondoltam éhes vagy! - mosolygott.
- Igen! - bólogattam, s nagyokat pislogtam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből.
Csendben ültünk az asztalnál és falatozgattunk. Az idő ma is elszaladt. Rengeteget beszélgettünk. Most is a kanapén ülünk, filmet nézünk és dumálunk.
- Komolyan! - röhögött Isaac megállás nélkül. - Azt hittem ébren vagy, de alva jártál! Úgyhogy arra kellett reggel felkelnem, hogy épp egy grillcsirkével hemperegsz a konyhapadlón!
- Jézusom! - felhőtlenül kacagtam. Jó volt végre kikapcsolódni. Aztán a mosolyom alább hagyott.
- Mi az? - nézett rám aggódó tekintettel Isaac.
- Kimennék egy kicsit a levegőre! - mondtam, miközben a körömlakkot piszkáltam a körmömről.
- Rendben! Menjünk! - pattant fel a kanapéról.
- Mármint, egyedül! Apuhoz akarok menni! Olyan mintha ezer éve nem mentem volna ki hozzá! - magyaráztam, s próbáltam nem elsírni magam, sikerrel.
- Oh! Oké! De vigyázz magadra! És vidd magaddal Jasont! - mondta egy halvány mosoly kíséretében. Jason egyébként a rendőr. Vagy inkább testőr! Felöltöztem, majd Jasonnal a nyomomban hagytam el a panelt. A friss levegő megcsapta az arcom. Beszívtam a levegőt, majd ki fújtam. Nagyon jól esett. Már tél van, de hónak még nyoma sincs. Szorosabban magam köré fontam a kabátot, s útnak indultam. Útközben megálltam egy virágosnál, s vettem egy csokor liliomot. Már közel voltam a temetőhöz, de nem akartam, hogy oda velem jöjjön Jason, mellesleg roppantul idegesített, hogy valaki minden lépésedet figyeli! Gyorsan beléptem egy ruhaüzletbe. Jason is bejött, követett engem mindenhova. Felkaptam egy ruhát, majd bementem a ruhafülkébe. Jason megállt kint. Persze eszem ágában sem állt megvenni, csak le kell valahogy ráznom őt. Elhúztam egy kicsit a függönyt, majd kikukucskáltam. Háttal állt nekem, alig pár méterre. Kifordítottam a kabátom, hogy ne piros legyen kívül, hanem fekete, majd felkapva egy kalapot, sétáltam el mellette. Összeszorított szájjal lépkedtem el, s láthatólag sikerült, mivel nem vett észre. A kalapot visszatettem az egyik állványra, majd gyors léptekkel mentem ki. rettentő jó érzés volt, hogy nem lihegett senki utánam. csak én voltam és a város. A temető kapujánál jöttem rá, hogy a virágot ott hagytam a boltban. Dühöngtem egy pár sort, majd beléptem, s elsétáltam a sírig. Végighúztam a márvány lapon a kezem, majd letérdeltem elé. 

 Nate Osborn. 

1964-2001

Nyugodj békében!

- Szia apa! - kezdtem. - Nem emlékszem, mikor jöttem ki utoljára! De most itt vagyok! - vártam pár pillanatot, mintha arra számítanék, hogy válaszolni fog. De nem jött semmi válasz. - Apa kérlek! Hiányzol! Rettentően! - nem tartottam vissza a könnyeimet, patakként folytak végig arcomon. Szükségem volt már a sírásra, annyi minden történt és ezt csak itt tudtam kiengedni. Csupán pár perc telhetett el, nekem mégis óráknak tűnt. 

- Szeretlek! - mondtam, majd megtöröltem a szemem, s felálltam. Megfordultam, de rögvest a torkomon akadt a levegő, mikor egy pisztollyal néztem farkas szemet. A szívem őrült tempóba kezdett. Nem tudom, hogy mit csináltam legutóbb, mikor fegyvert szegeztek nekem, de most csak zihálni tudtam. S ekkor ránéztem. barna haj, nagy barna szemek, fekete öltönyben.  

Egy pillanatra rabul ejtettek a szemei, de gyorsan kivertem a fejemből hisz egy fegyvert szegezett a fejemnek.Egész testemben remegtem és vártam, hogy lelőjön, de nem tette. Hátrálni kezdtem, de elbotlottam egy fadarabban. Seggre estem, kezemmel támasztottam magam hátul és ránéztem. Összeszűkült szemekkel nézett, állkapcsa megfeszült, s olyat tett, amire nem számítottam. Leengedte a fegyvert. Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. Hátat fordított nekem, s a távolba nézett. Lassan felálltam, majd mozdulatlan maradtam, s Őt néztem. Vissza nézett a válla felett és mély hangján, csak ennyit mondott:
- Fuss!
Nem is kellett több, szaladni kezdtem. S csak azok a gyönyörű, sötét szemek villantak fel előttem újra és újra.