4.rész

Becsukta a beépített szekrény ajtaját, majd megfordult és hozzám simult, habár kicsi a tér a szekrényben, mégis elférünk ketten. Egyik kezét a hátamra helyezi, melynek köszönhetően villámcsapás suhan végig rajtam. A másik tenyerét arcomra helyezi, hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. Kissé szét nyílik szám és már ettől az egy mozdulatától zihálni kezdek.

- Oh Jade! – ajka súrolja az enyémet. – Kérlek bízz bennem! És maradj itt! – suttogja, de a hangja határozottan csendül fel még így is.

A szemébe néznék, de nem látom az arcát, sőt, semmilyét sem látom egészen pontosan, csupán egy alakot vélek felfedezni magam előtt, és annak fénylő auráját. Egy alak, de a hangja olyan…ismerős!

- Ki vagy? – suttogom, és tehetetlenül rázom a fejem.

- Az akivel az éjszakát töltötted! – motyogja a fülemhez hajolva. – Itt kell maradnod!

Meg sem várva válaszomat, megcsókol. A testemben tűzijátékok sora robban fel, s pillangók hada kezd el szárnyalni a gyomromban. Elektromosság fut végig rajtam, ahogy nyelvünk tökéletes táncot járnak. S nem látom, fogalmam sincs ki ő, de tudom, hogy sosem veszíthetem el Öt! Elszakítja magát tőlem, majd kilép a szekrényből és becsukja. Ha akarnék se tudnék megmozdulni, ahhoz túlságosan gyenge vagyok e pillanatban. Lehunyom a szemem és az elmúlt pillanatokat forgatom le újra és újra a fejemben. Légzésemet végre sikerült lenyugtatom, s magamhoz tértem. Percek telhettek el, mikor zajokat hallottam...túl közel. A pulzusom megemelkedett, ismét ziháltam. Megint csend, nyomasztó csend. S ekkor kinyílt a szekrény ajtaja. Ismét egy alak jelent meg előttem, de körülötte nem fehér aura van, hanem sötét, amelytől rögvest rossz érzésem támad, s ismételten nem látom az arcát. Erősen megragad, majd kirángat a szekrényből, hiába próbálok védekezni, erőm eltörpül az övé mellett. Ahogy kikerültem a szekrényből, oda taszított egy szintén sötét aurájú alakhoz. Megragadta a két karomat és háttal fordított magának, így mindent láthattam,a mely előttem zajlik. Egy teljesen üres szoba, teli sötét aurájú alakokkal és…és a szoba közepén ott térdel Ő! Fehér fénye amely körbe veszi őt, megvilágítja a szobát. Fejét lefele hajtja, egy alak áll fölötte, kezében pisztoly és az ő fejéhez szegezi. Szemeimet szúrni kezdik a könnyek, s nem tudok másra összpontosítani, csak arra, hogy nem élhetek nélküle. Az elvesztése túl nagy fájdalmat okozna, bárki is ő.

Felnéz rám, s megint csak egy elmosódott arcot látok szemeim előtt, de érzem, hogy megtörten néz engem, és könnyek marják szemeit.

- Sajnálom! – suttogta. – Jade! Sajnálom! Kérlek! – nagyot nyel, hangja remeg, ahogy a szavakat kiejti. – Az életemnél is fontosabb vagy! Bocsáss meg!

És ezzel egy hatalmas durranás rázza meg a teret. Ijedten kapkodom a fejem, és nézem őt, de nem vérzik. Még mindig legyőzötten térdel támadói ellen és életben van. De mindez halványulni kezd és csak ekkor döbbenek rá, hogy engem lőttek le. A pólóm vérben ázik, és az erdő melletti úton roskadok össze. Kezemet odatartom a sebemhez, majd minden sötétbe burkolózik.

Egy dombon állok hirtelen,a nap már lemenőben, gyönyörű sugarai narancsosan világítja be a tájat. S ekkor, meglátom felém közeledni azt az alakot, fénylő aurával körbe véve.

- Hiányoztál! – suttogja fülembe, észre se vettem, hogy ide ért.

- Te is! – mosolygok, majd rögtön ajkaimra tapad, én pedig viszonzom.

- Van egy meglepetésem! – dörmögi, majd a zsebébe nyúl és elővesz egy láncot. Átadja, közelebbről is megszemlélem. Egy arany lánc, rajta egy medállal, amely egy arany madarat ábrázol, s szájában egy nyíl van. 

- Hogy tudd, merre kell menned! – mondja, mikor már percek óta tanulmányoztam. Megfogta, majd a nyakamba akasztotta.

- Köszönöm! – suttogom, s tudom, hogy ez a búcsú.

- Én köszönöm! – s ajka közelít az enyémhez, de már nem talál rá.

Zihálva nyitom ki a szemem, izzadság cseppek gördülnek le homlokomon. Felülök és próbálom szabályozni szapora légzésem, de nem megy. Magam mellé nézek, Isaac az ágy szélén alszik nyugodtan. Kifújom a levegőt, majd kikelek az ágyból. Jól esően borzongok meg, ahogy a hideg parketta csupasz lábammal érintkezik. Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, majd azzal együtt a nappaliba sétálok. Odamegyek az ablakhoz. A város fényei világítanak, az emberek most is ész nélkül rohangálnak az utakon, pedig még éjszaka van, a Hold is erősen süt. Nekidőlök a falnak és lassan kortyolom a vizet.

Az álom…olyan…valóságosnak tűnt. És ki volt a titokzatos, fehér aurás alak? Mintha ezer éve ismerném! De ki lehet? És mért rázott meg ez az álom ennyire? 

Nagyokat lélegzek, próbálom nyugtatni magam, sikerrel.

*****

- Jó reggelt! – köszöntöm Isaacet, míg próbálom nem oda égetni a tojást.

- Szia! – köszönt bizonytalanul, de egyben meglepve. – Mikor keltél?

- Öhm…korán. – mondom. Nem akarom, hogy aggódjon az álmom miatt.

Egy bólintással nyugtázza. Helyet foglal az asztalnál, míg én megterítem az asztalt. Mosolyogva figyeli minden mozdulatom. Elé teszem a reggelit, s enni kezdünk. Mellette foglaltam helyet. Étkezés közben is engem néz, persze nem tudja, hogy tudom.

Csendben telt a reggel, amiért végtelenül hálás vagyok. Mert nem tudtam volna normálisan figyelni, mivel az agyam csak az álmommal van elfoglalva és a titokzatos fehéraurás férfi, ha egyáltalán férfi. Biztos az! Ebben az egyben biztos vagyok!

Annyira elfoglalt a sok megválaszolatlan kérdés, hogy észre sem vettem, hogy Isaac már szedi le az asztalt. Megráztam a fejem, felébredve álomvilágomból, majd mosogatni kezdtem.

- Hagyjad! Megcsinálom! – simította Isaac végig kezét derekamon. Kényelmetlenül éreztem magam, e nem szóltam.

- Nem kell! – mondom, s megpróbálok úgy mozogni, hogy levegye rólam kezét.

- Oké! – sóhajt lemondóan, majd a pulthoz megy és neki dől. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova!

Rosszul lettem, arra gondolván, hogy el kell hagynom a lakást. Nem csak azért, mert féltem, hogy összefutnék Vele, hanem mert időre van szükségem, s nincsen kedvem Isaacel csavarogni az utcákon, hülyítve őt, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz!

- Nézd Isaac! – köszörültem meg tokom, s felé fordultam. – Nagyon sokat gondolkodtam és nekem időre van szükségem! Kérlek ne hidd azt, hogy lemondok erről, bármi is ez! – emelem a kezem oldalra. – De nem tudok jópofát vágni ehhez, mert semmi sincs rendben. És arra a döntésre jutottam, hogy egy ideig talán külön kéne válnunk.

- Jade, ha ez miattam van… - kezdte, de én közbe vágtam.

- Nem, dehogy! Ez csakis miattam van! Nem tudok úgy gondolkodni, hogy itt vagyok…veled! – mondom halkan, óvatosan pillantok felé.

Szemöldöke ráncolva, szeméből süt a bánat.

- Anyához költözök egy kis időre! – töröm meg a köztünk fenn álló csendet.

- Jade, kérlek! – rázza a fejét, majd a padlóra szegezi tekintetét és folytatja. – Ugye vissza jössz?

Egyetlen kérdés, mégis annyi minden bújik mögötte. Mintha csak a világot jelentené neki.

- Ígérd meg, hogy visszajössz! – nézz rám, s tesz egy lépést felém, de észrevéve, hogy feszült vagyok közelsége miatt, megáll. – Ígérd!

- Ígérem! – suttogom.

Sóhajt, majd távozik.

- Addig menj, amíg dolgozok, mert különben biztos, hogy megállítlak! – fordul vissza, majd kilép az ajtón.

Lassan csomagolok. Olyan fura érzés, mintha a lelkem egy darabját hagynám itt. Ahogy a bőröndbe pakolom a ruhákat, fura érzés önt el. Mintha egy részem érezné, hogy többet nem jövök vissza ide. De ígéretet tettem neki, s álom a szavam.

Odasétáltam a szekrényemhez, s kivettem még egy adag ruhát, de ahogyan hóztam ki a polcról, valami kiesett az alsó alól. Egy hétköznapi boríték, elején semmi sincs, se feladó, se címzett, mégis automatikusan nyitom ki, tudva, hogy ez az enyém. Amint meglátom a borítékban lévő tárgyat, eláll a szavam, a szemeim háromszorosára nőnek. Tenyerembe ejtem az arany láncot, amelyen ott az a medál, amely egy madarat formál,a mely egy nyilat tart a szájában. 

A mellkasom égni kezd, nagyokat lélegzek, majd megnézem a boríték tartalmát. Egy kis cetli van benne, amelyet kihúzok. Gyöngybetűkkel rá írva:

„Hogy tudd, merre kell menned!”  

  

 Sziasztok!! :) Bocsi, hogy ennyire későn hoztam, de időm nem volt... de mivel őszi szünet van, ezért belevetem magam az írásba!! Remélem tetszett! :) Pusszancs xxBizsuu

3.rész

"Beszélnünk kell." A mondat, amely rengeteg mindent magába foglal, de jót sosem jelent!
Karomat szorosan markolta, de nem fájt. Próbált feltűnés mentesen elhúzni, de a lábaim gyökeret eresztettek. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó tenni! Nagyra nyílt szemekkel néztem őt, majd mikor rájött, hogy esélytelen, hogy simán elhúzzon, elengedte a karom. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de ismét ideges lettem, mikor közelebb lépett hozzám. Túl közel.
- Ne keljen még egyszer szólnom! - hangja halk és nyugodt, amitől még ijesztőbbé vált.
 Felállt e pillanatban a szőr a hátamon, ugyanakkor valami fura borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzám szólt. Nagyot nyeltem, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Próbáltam valami menekülési útvonalat találni, de mikor ránéztem, ezt az ötletet elvetettem. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de belém folytatta a szót, azzal ahogy éreztem mentolos leheletét arcomon. Mikor már túlságosan is nyomasztó volt a jelenléte, oldalra néztem. Egy kis kávézó mellett ácsorgunk, bent emberek ülnek és beszélgetnek, újságot olvasnak vagy telefonálnak. Elég sokáig nézhettem, mert ismét megszólalt.
- Most azonnal elindulsz, vagy azt akarod, hogy segítsek? - tekintete belefúródott az enyémbe, ismét szólásra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- A kávézóban! - böktem az említett hely felé, és magam is megleptem, hogy mennyire magabiztosnak hallatszott a hangom.
Összeszűkült szemekkel sandított a kávézóra, majd vissza rám. Kis ideig, még egymást néztük, nekem pedig hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne a telt ajkait bambuljam. Végül felsóhajtott, s az előzőnél keményebben markolta meg a csuklómat, s behúzott a kávézóba. Egy fejjel magasabb nálam, s ahogy felnéztem rá, ahogy próbál valami eldugott helyet keresni, rájöttem, hogy nem fog bántani. Legalábbis most nem. A sarokban épp ebben a pillanatban szabadult fel egy asztal, mire ő eszméletlen sebességgel indult meg felé. Én csaknem szaladtam, ahogy maga mögött húzott végig. S mikor odaértünk, megállt az egyik szék mellett és kihúzta. NEKEM!  Ráncolt homlokkal néztem rá, míg ő felvonta szemöldökét, várva, hogy helyet foglaljak, de nem adtam meg neki ezt az örömöt. Leültem a vele szemben lévő székre, karjaimat keresztbe fontam, s rá néztem. nagyot sóhajtott ismét, majd helyet foglalt velem szemben.
- Makacs vagy! - közölte egy kis mosollyal a szája sarkában.
Mi van?! Egyik pillanatban még dühös rám, most meg csipkelődik. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, s feltettem az első kérdést, amely eszembe jutott.
- Szóval! Mit akarsz tőlem? - ráztam a fejem értetlenül. Nem válaszolt. Miért is hittem, hogy válaszolni fog? Előrehajolt, kezeit az asztalra tette, ujjait összekulcsolta. Élesen beszívta a levegőt, majd elkerülve kérdésem, válaszolt.
- Túlélted! - bólogatva nyugtázta, de sokkal inkább magának mondta, mintsem nekem.
- Tessék? - kérdeztem, bár tudtam mire gondol, mégis nehezemre állt elfogadni a történteket.
- Azt mondtam, hogy túlélted! - látszott rajta, hogy bosszantja őt, amiért nem figyelek rá. És nekem ez nagyon tetszett.
- Itt vagyok, nem? - vágtam rá cinikusan, de nem azt kaptam amire számítottam. Azt vártam, hogy kiborítja őt a válaszom, de helyette csak kuncogott.
- Igen, hála az égnek! - mosolygott, de ez nem gúnyos mosoly volt, ez őszinte!
Nem bírok rajta kiigazodni. Azt már tudom, hogy elég komoly hangulatingadozásai vannak.
- Nos! - kezdtem, mire rám nézett, a mosoly már díszítette arcát. - Ki vagy és mit akarsz tőlem?
- A nevem Dylan! Legyen ennyi elég! - váltott komolyra, amitől megint csak megborzongtam, de ez a félelem hatása. - Hogyan élted túl? - tűnődött el.
- Nem emlékszek! - hajtottam le a fejem. - Semmire nem emlékszem.
- Mi?! - nézett rám nagy szemekkel. - Hogy érted?
- Úgy, hogy nem emlékszek! - mondtam. - Egy kórházban ébredtem, s egy évre visszamenőleg semmire nem emlékszek! - most vettem észre csak, hogy egyre jobban felemeltem a hangom.
- Szóval, arra az estére sem emlékszel? Semmire?! - láthatólag csalódott, mikor megráztam a fejem.
- De nyilván te tudod, hogy mi történt aznap! - közöltem, mire elnézett, állkapcsa megfeszült. A csalódottságnak minden nyoma eltűnt, ismét düh tükröződött szemeiben.

- Igen! - ennyi! Ennyivel letudta a választ, amitől bennem felment a pumpa.
- Megtennéd, hogy nem ködösen válaszolsz, hanem érthetően! Basszus, engem lőttek le, de nem tudom miért, szóval légy olyan kedves, hogy mond el, mi a fenét akarsz tőlem?! – sikerült a kis kávézó összes vendégének figyelmét, magamra vonnom. De nem tehetek róla, ha ennyire felbosszant. Elvégre, majdnem meghaltam, de mégsem, és most itt ül előttem az a személy, aki egyszer megpróbált szintén megölni, de nem tette. Az a férfi, aki tudja, hogy mi történt velem, de nem hajlandó semmit sem mondani. Az a férfi, akinek gyönyörű, barna szemeit, nem bírom kiverni a fejemből.
Mélyen a szemembe nézett, a szemkontaktust egy percre sem szakította meg, ahogy én sem. S ekkor végre megszólalt, de mikor kimondta azt az egy bizonyos szót, inkább nem kérdeztem volna meg.
- Téged!
Először rám tört a pánik. Miért akar engem, és hogyan érti? Majd a kétségbeesés, aztán a zavarodottság.
- Hogy…- nem bírtam megszólalni, a hangom egyszerűen nem tűnt már olyan megbízhatónak. – Hogy érted, hogy engem?
 Szája egy kissé felfelé görbült, de rögvest el is tűnt onnan. Hátradőlt a székben, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt. Még mindig engem nézett, sőt, bambult! Volt valami a tekintetében… Valami, amelyet nem tudtam megfejteni.
- Nos! – köszörülte meg torkát, s folytatta. – Jade, úgy értem, hogy azt akarom, velem gyere!
Olyan egyszerűen közölte, mintha annyira természetes lenne. Az állama a padlót súrolta, aztán fogalmam sincs, hogy honnan és miért, de kitört belőlem a röhögés. Egyszerűen csak már nem tudok, mit csinálni a helyzetemben. Képtelen vagyok arra gondolni, hogy boldog életem volt, ami igazából egy éve volt, de olyan mintha tegnap lett volna, aztán ma itt állok egy rakás megválaszolatlan kérdés előtt. Úgy tűnik Dylan nem értékeli, hogy röhögök, de nem is szól érte, csupán zavartan ráncolja homlokát.
- Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – kuncogtam még mindig, de nem válaszolt, ami egyértelmű választ adott kérdésemre. Abba hagytam a röhögést, majd nagyot nyeltem.
- Ebben mi ilyen vicces? – vont kérdőre, nagyon nem tetszett neki a reagálásom.
- Nézd Dylan! – kezdtem, oda sem figyelve a kérdésére. – Nem vagyok, olyan passzban, hogy szórakozz velem. És tekintettel arra, hogy tegnap még egy fegyvert szegeztél nekem, azt kell, hogy mondjam, hogy nem! Gőzöm sincs, hogy mit képzeltél! És ez a beszélgetés számomra véget ért! – közöltem, az előbbi humorérzékem nélkül, majd felálltam, de még mielőtt elmehettem volna, Dylan a kezét az enyémre csúsztatta. Villámként csapott belém érintése, beleborzongtam, ahogy hatalmas keze, az enyémen van. Épp csak, hogy megszorította. Lenéztem rá, még mindig ült, de már nem olyan magabiztos pozícióban, mint az előbb. Sokkalta inkább, olyan mintha kétségbe lenne esve. Ledermedtem. Vártam, hogy mondjon valamit.
- Jade! Kérlek! Maradj velem! Veszélyben vagy, de így nem tudlak megvédeni! – szemei könyörgően csillogtak.
Hát ha eddig nem is voltam összezavarodva, akkor most már biztos, hogy össze vagyok! Nem tudtam mit mondani. Könnyedén elhúztam a kezemet az övé alól.
- Viszlát Dylan! – majd kisétáltam a kávézóból.
 Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de egyre sem tudtam egy ész érvet sem adni. Dunsztom sincs, hogy jól döntöttem e. Remélem soha többé nem kell vele találkoznom, bár egy részem és kitudja mennyire domináns részem, vonzódik hozzá. De mégis, hogyan lehetnék vele, ha a puszta jelenléte halálra rémiszt! Ha az egyetlen olyan dolgot kéri tőlem, amit nem tudok neki megadni! A bizalmat!

Hát sziasztok!!!! :) Remélem tetszett a rész, bár ez most elég rövidke lett!!! :) És ha minden jól megy, akkor a hétvégén hozok még egy részt! :)  Most kezdenek csak beindulni a dolgok, még egy kis türelmet kérek! :) A design pedig, már készül, szóval remélhetőleg jövő szombaton, már kész lesz! Hagyjatok magatok után nyomot! :) Pusszancs Bizsuuuu :)

2.rész

Futottam. Az emberek őrültnek néztek, de nem foglalkoztam vele. Az életemért szaladtam. Élesen szívtam be a levegőt, ahányszor magam mögé néztem, hogy követ e. De nem volt a nyomomban. Kétségbeesetten próbáltam segítséget kérni bárkitől, de ők rám se bagóztak. Mit sem törődve velem, mentek tova, dolgukra. De hisz miért csalódtam? Az emberek ilyenek! Nem érdekli őket, hogy másik embertársukkal mi van, csak saját magukra képesek gondolni. Az emberek önzőek!

Lihegve rohantam át a hatalmas tömegen, min egy árny. Neki mentem egy pár embernek, de egy „bocsi” után, ügyet se vetettem rá. A lábaim már fájtak, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Az életem a tét. Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el, mikor megpillantottam az ismerős lakást. De mielőtt még közelebb kerülhettem volna a menedékhez, egy kéz ragadott meg és rángatott el egy sikátorba. Könnyedén tolt neki a falnak, s szorított oda. A menekülési esélyem igen csekély volt e pillanatban. Ekkor néztem bele szemeibe, ma már másodjára. Gyönyörű, barna szemei rögvest rabul ejtettek. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből. Próbáltam szabadulni erős fogásából, de az én erőm eltörpült az övé mellett. Mikor rájöttem, s elfogadtam, hogy nincs menekvés, elernyedtem. Kezeim erőtlenül estek reszkető testem mellé. 

Tekintetem visszasiklott Rá. Arca pár centire volt az enyémtől, leheletét éreztem arcomon. Belélegeztem bódító illatát, majd ezek a gondolatok után, az eszembe véstem, hogy alig fél órája még fegyvert szegezett nekem. Mélyen nézett a szemeimbe, olyannyira, hogy hátráltam volna, ha a hideg téglafal nem állít meg benne, amelynek neki voltam szorítva.

- Senkinek egy szót sem! – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. – Különben… - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Pontosan tudtam, hogy mire gondol.

Egy szó se, jött ki a torkomon, csak bólintani tudtam, s úgy tűnik neki ez épp elég is volt, mert elengedett.

- Most menj! – biccentett.

Félve, de elsétáltam mellette. A szívem eszeveszett tempóban kalapált a mellkasomban, olyannyira, hogy féltem, meghallja. De még mielőtt eltűnhettem volna látóköréből, utánam szólt.

- Vigyázz magadra! – aztán, ő is elsétált, elvegyülve az emberek között.

Szemöldökömet ráncoltam, az utóbbi kijelentésére. Miközben megtettem az utamat a lakásig, rengeteg kérdés hada merült fel bennem. Mit érdekli őt, hogy vigyázok e magamra? Miért akart megölni? Vajon ő lőtt le először? És ki ő?

Nem tudtam egy kérdésre sem a választ és ez aggasztott. Idegesen mentem be a lakásba, s az sem segített, hogy mikor Isaac meglátott, a nyakamba borult. Csontropogtatóan ölelt meg, levegőt is alig kaptam. Pár perc múltán elengedett és összevont szemöldökkel nézett rám. Kezét az enyémbe csúsztatta, de én még mindig erőtlen voltam a mai eseményeknek köszönhetően. Mikor látta, hogy nem fogom viszonozni kedves gesztusát, elengedte kezem, amely élettelenül esett le törzsem mellé.

- Hol voltál? – kérdezte, s csak ekkor vettem észre a széken ücsörgő Jasont, aki dühösen fújtatott. El is feledkeztem róla, hogy átvertem.

- Én csak… - de nem tudtam befejezni, mert Isaac aggódóan, szavamba vágott.

- Akár meg is hallhattál volna! Nem véletlenül kell melléd egy testőr! Nem kószálhatsz egyedül a városban, Jason nélkül! Vagy nélkülem! Akár megint megtörténhetett volna! – csend telepedett ránk, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit éppen leszidnak. – Nem akarlak megint elveszíteni! – suttogta, miközben nagyokat pislogott, hogy elrejtse könnyeit. Nagyot nyeltem.

- Bocsánat! – közöltem halkan. – Csak egyedül akartam lenni!

Szólásra nyitotta száját, de a csengő megakadályozta. Isaan nagyot sóhajtva elindult az ajtó felé. S ekkor bekattant bennem valami. Mi van ha ő az? Vagy társai? Sebesen elszáguldottam Isaac mellett, aki értetlenül figyelt, majd remegő kézzel és lehunyt szemmel nyitottam ki az ajtót. Hatalmas megkönnyebbülés és öröm áradt szét bennem, mikor az anyámat pillantottam meg.

- Kislányom! – köszöntött azzal a hatalmas mosolyával, szemei könnybe lábadtak.

- Anya! – mosolyogtam és is rá, majd rögvest megöleltem. Fejem a vállán pihent, míg ő a fejemet simogatta, mint kiskoromban.

- Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek! – tolt el magtól, de épp csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni!

- Én is szeretlek anya! – szemeim égni kezdtek, de nem engedtem, hogy a könnyek kicsorduljanak.

Hosszas ideig beszélgettünk anyával. Ő is megerősítette az Isaacel való kapcsolatomat.

- Nagyon szeret téged! – súgta oda vacsora közben, míg Isaac a konyhában ténykedett.

Nem válaszoltam rá, nem tudtam mit. Hisz mit is mondhattam volna? Én nem érzek így! Bármennyire szeretnék, nem tudok! Biztos vagyok benne, hogy tényleg szerethettem Isaacet, mivel nagyon kevés embert szeretek, de őket teljes szívemből. A vacsora csendesen telt, legalábbis számomra. Anya és Isaac elröhögcséltek, én pedig csak vájkáltam az ételt. Nem tudtam szabadulni azoktól a barna szemektől és attól az illattól. Ezt a gondolatot teljesen magába szívta az agyam, s nem tudtam ellene semmit tenni. Pedig muszáj lennék kitörölni őt a fejemből, hisz egyértelműen rosszat akar nekem, vagy legalábbis akart. Ahogy ezen tanakodtam, megint a felszínre törtek a mai napi események. Ahogy ott állt feketében, fegyverrel a kezében, ahogy leengedte, ahogy visszanézett és elengedett, ahogy a falnak tolt, ahogy a szája a szavakat formálta.

Mire feleszméltem, anya már indulni készült. Felvette kabátját, majd elbúcsúzott.

- Vigyázz magadra, kislányom! – vont szoros ölelésbe, majd egy hatalmas puszit nyomott arcomra. Lassan becsuktam az ajtót, majd elkezdtem leszedni az asztalt. Odajött Isaac is egy mosollyal az arcán, s ő is elkezdett pakolni. Nem szóltunk egymáshoz, amíg mosogattam, ő pedig törölgetett. Már majdnem végeztünk, mikor Isaac kisétált a konyhából. Utána néztem ráncolt szemöldökkel, de nem szóltam. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vele. Leengedtem a mosogató vizet a lefolyón, majd fáradtan indultam a fürdő felé.

- Engedtem neked vizet! – lépett elém Isaac.

- Oh! Köszönöm! – erőltettem magamra egy mosolyt, de nyilván átlátott rajtam, mégsem szólt. Tekintete a számra vándorolt, majd egy kis hezitálás múlva megcsókolt. Szemeim nagyra nyíltak, s őt néztem, ahogy lehunyt szemmel tapad ajkaimra. Mikor rájött, hogy nem viszonzom, zihálva hajolt el.

- Sajnálom! – mondta lesütött szemekkel.

Nem feleltem, csak bambultam rá. Úgy nézhettem ki, mint aki szellemet látott.

- Kérlek mondj valamit! – nézett rám végre, szája remegett.

- Ezt… - nyeltem nagyot, majd folytattam. – Még ne!

- Értem! – bólintott csalódottan, majd elsétált mellettem.

Bementem a fürdőbe, a biztonság kedvéért, bezártam az ajtót. A tükörben néztem magam. Ez a lány, nem én vagyok! Hatalmas sötét karikák húzódnak szemeim alatt, a szám cserepes, barna hajam élettelenül omlik a hátamra. És a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy mégis mi váltotta ezt ki! Beszálltam a kádba, s rettenetes jó érzés árasztott el, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért. Ahogy feküdtem a vízben, s a habok elleptek, gondolkoztam. Vajon mit érezhet Isaac? Tényleg ennyire szeret? És az a csók? Nem tudom, mit gondoljak.  S ismét csak azok a barna szemek! Ki kell derítenem, hogy mi a franc folyik itt!

Egy óráig áztathattam magam, majd kiszálltam. Belebújtam valami kényelmes pizsamába, majd a hál felé intéztem utamat. Isaac már megágyazott magának, úriemberként a kanapén.

*****

Másnap a nap sugaraira keltem, amelyek átszűrődtek a sötétítőn keresztül. Felültem a hatalmas ágyban, majd kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Felöltöztem valami kényelmes ruhába, aztán kimentem a nappaliba. Isaac reggelit készített, amelynek illata betöltötte a szobát. Köszönésképpen rámosolyogtam. A szobát a csámcsogásunk töltötte meg, amelyet én törtem meg.

- Van munkahelyem? – kérdeztem, miközben beleittam a meleg kávéba.

- Igen! – felelte, míg ő beleharapott a zsemlébe. – Képeket restaurálsz!

Bólintottam, s csodálkoztam, mert nem rémlik, hogy én valaha is képekkel akartam volna foglalkozni.
- Akkor ma bemegyek! – közöltem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte meg, s megerősítésképpen bólintottam.
Gyorsan megettem mindent, majd felöltöztem, s útnak indultam. Ahogy a friss szél érintette a bőröm, felsóhajtottam. Úgy sétáltam végig az utcán, mintha most lennék itt először. Ritmusra léptem a zenére, amely a fülemen lévő fejhallgatóból jött. Épp váltani akartam egy másik zenére, mikor valami keménynek ütköztem neki, de mégis puha volt.
- Elnézést! – mondtam, majd felnéztem rá. Nem kellett volna. Barna szemei lyukat égettek belém.

Szokásosan megragadta a karom, és csak ennyit mondott:

- Beszélnünk kell! 

Sziasztok!! Először is bocsánat, ha ez a rész nem nyerte el a tetszéseteket, de nem nagyon vagyok olyan passzban, hogy jót írjak, viszont akartam hozni részt, így felraktam. A lényeg benne van, de nekem nem tetszik... Másodszor, úgy néz ki, hogy minden szombaton jön egy rész! Előbb is hoznék de sajnos a suli miatt nem tudok. Pusszancs Bizsuu :)

Ui. : A kövi rész, ígérem sokkal jobb és izgibb lesz!!  

 

1.rész

Sziasztok!!! :) Hát itt lenne az első rész, remélem elnyerte a tetszéseteket! Bevallom, szerintem ez a rész nem nagyon sikerült jól, előre is bocsánat!Megpróbálok hetente hozni legalább egy részt! pusszancs xxBizsuu :) Jó olvasást!!!

Hogy mi az a halál? A halál a létezés azon eseménye, amely mindenkivel megtörténik. Nem lehet elkerülni vagy kicselezni, egyszerűen megtörténik és csak remélhetjük, hogy halálunk pillanatában úgy tekinthetünk vissza az életünkre,hogy rengeteg tudás, bölcsesség, tapasztalat és szeretet van a megtett utunkon. A kérdés csak az, hogy mikor halunk meg.
Számtalan fogalom van a halálra: elmúlás, a lélek távozása a testből, feledés... Sorolhatnám, de mint mondtam rengeteg van. Az emberek ugyanígy rengeteg dologban hisznek. Ha öt embert megkérdezek, szinte biztos vagyok benne, hogy mind máshogyan képzelik a halált. Sokféle változat van. Valaki abban hisz, hogy halálunk után belépőkártyát kapunk a mennybe vagy pokolba. Van aki a reinkarnációban hisz. És van, aki semmiben, csak abban, hogy elveszítünk mindent és homályba veszünk. De senki nem tudhatja, hogy mi az igazság, csak az aki átélte. Én átéltem. Ugyanis halott voltam négy perc, huszonhét másodpercig. És hát töredelmesen bevallom, hogy egyik feltételezés sem igaz. Fogalmam sincs, hogy az emberek honnan a ménköves bánatból szedték, azt a sok badarságot... Az egészben csupán annyi helytálló, hogy a halál után van élet, azonban nem olyan mint amire gondolunk. Elmeséljem milyen volt? Borzasztó! Életem legrosszabb percei.
Ott álltam egyedül, minden vakítóan fehér volt, olyannyira, hogy a szemem már fájt. A falak és padlók összefolytak, már ha egyáltalán volt ott. Hiába üvöltöttem, válasz nem jött, csak a saját hangom visszhangzott az üres térben. Bármerre mentem, sehova nem jutottam. Nem éreztem fájdalmat, szeretetet, semmit, csak kétségbeesést, amely egyre jobban a felszínre tört, ahogy próbáltam kijutni innen. Nem ment. Csak álltam ott, egyedül.
Idegesítő, szüntelen csipogásra keltem. Szemeimet lassan nyitottam ki. Körbenéztem, fehér falak mindenütt. Egy pillanatig azt hittem, hogy megint ott  vagyok, de mikor az orromba jutott a tömény fertőtlenítőszag, rögvest tudtam, hol vagyok. Kórházban. Feljebb akartam magam tornázni az ágyban, de hirtelen egy éles fájdalom nyílalt a mellkasomba. Rögvest vissza estem, majd lenézve, megpillantottam egy kötést a szívem felett. A szám cserepesre repedezett, már jó rég nem ihattam. Miközben próbáltam kikecmeregni az ágyból, egy férfi lépett be az ajtón fehér köpenyben.
- Végre felkelt! - örvendezett, de korántsem tűnt boldognak. Válaszképpen csak összevontam a szemöldököm. - Feküdjön vissza! Pihennie kell! Majdnem elvesztettük!
- Tessék? - nyögtem ki végül.
- Súlyos sebekkel szállították be Önt. Ha a golyó pár centivel arrébb találja el, nem élte volna túl! - szavaira a szemeim háromszorosára tágultak. – Na, de valaki látni szeretné! – somolygott, majd el is tűnt az ajtó mögött.
Megint egyedül maradtam, de szinte utána bejött a szobába egy férfi. Méz szőke haja keretezte arcát, zöld szemei csillogtak. Izmos, de nem olyan nagyon, de összességében kisfiúsan néz ki.
- Jade! Istenem! Hál’istennek jól vagy! – nagy léptekkel szelte át a távolságot, én pedig fészkelődni kezdtem. – Annyira hiányoztál!
Ráncolt homlokkal és összeszűkült szemekkel néztem őt.
- Várj csak! – törte meg a csendet köztünk, még mielőtt bármit is kérdezhettem volna. – Tessék! Levették rólad a műtétnél, de most már felveheted! – mosolygott és átnyújtott nekem egy karikagyűrűt.
Nem tudom, lehetséges e, de a pupilláim még jobban kitágultak, mikor az apró tárgyat észrevettem. Végül lenyeltem a gombócot a torkomban, s megszólaltam.
- Te… - nagy levegőt vettem, majd kinyögtem a kérdést, amely annyira foglalkoztatott. – Ki vagy?
Kérdésemre szemei nagyra nyíltak, száját beszédre nyitotta, de rögtön be is csukta. A szeme csillogni kezdett.
- Jade, te nem emlékszel rám? – tette fel a kérdést, hangja elcsuklott. Alig láthatóan megráztam a fejem. Iménti reagálásom, összetörte. Keze erőtlenül esett maga mellé, amelyben ott szorongatta a gyűrűt.
- Sajnálom! – suttogtam, de magam sem tudom, hogy miért kérek bocsánatot egy számomra ismeretlen embertől. Nem válaszolt, csak engem nézett, olyan kétségbeesetten, hogy abba belesajdult a szívem. Már épp megakartam törni a csendet, amely percekkel ezelőtt ránk telepedett, de az orvos lépett be. Felé kaptam a fejem, de ő nem. Még mindig engem nézett. Valóságos sóbálvánnyá dermedt. Az orvos felnézett a lapjai mögül, majd megnézte mindkettőnket.
- Minden rendben? – vonta össze a szemöldökét, s mielőtt válaszolhattam volna, megelőzött ő.
- Nem emlékszik rám! – suttogta maga elé, s csak ekkor vettem észre az arcán végiggördülő könnycseppet. Az orvos rögvest felém nézett.
- Jade, valóban nem emlékszik rá? – tette fel a kérdést.
- Nem! – próbáltam valami érzést vinni a monoton hangomba, de nem ment. Nem tudok egy olyan embert sajnálni, akit nem ismerek.
- Jade, ő a…- kezdte az orvos, nyugodt hangon, de közbevágott ő, kicsit sem nyugodt hangon. Kiabált.
- A vőlegényed vagyok! – üvöltötte, miközben a szemembe nézett. – A kibaszott vőlegényed! Miért nem emlékszel?!
Lesütöttem a szemem, s habár nem tudom, hogy mit tettem, vagy mit nem, tudtam, hogy ezt okkal kapom.
- Isaac, kérem most menjen ki! – biccentett az orvos az ajtóra. Szó nélkül ment ki, s vágta be az ajtót maga mögött.
- Én…- köszörültem meg a torkom. – semmire nem emlékszek! Azt sem tudom, hogy miért vagyok itt!
Az  orvos leült mellém a székre,  együtt érzően tekintett rám.
- Mire emlékszik? Mi az utolsó emléke? – kérdezte.
- Apám sírjánál vagyok! – éreztem, ahogy a szemeim égni kezdenek.
- És az mikor volt? – pislogott nagyokat.
- A szülinapján. Február 5. – sóhajtottam nagyot.
- Jade! November 16. van! – közölte, mire nekem az állam a padlót súrolta.
- Mi?! Eltelt kilenc hónap és én semmire nem emlékszem?! – fakadtam ki. – És miért vagyok itt?! És miért van itt egy férfi, aki azt állítja, hogy a vőlegényem?!
- Kérem nyugodjon meg! – csitított az orvos.
- Nyugodjak meg?! Most ugye vicce?! – keltem ki ismét magamból, de láthatólag őt ez nem zavarta. Biztos naponta vannak olyan betegei, akik üvöltöznek.
- Jade! Úgy néz ki, hogy amnéziás! – közölte velem a tényt, amelyre már magam is rájöttem, mégsem akartam elfogadni! Nem létezik, hogy az életemből eltűnjön kilenc hónap, mintha meg sem történt volna! Lélegzet visszafojtva hallgattam az orvost.
- Tegnap éjjel szállították be magát! Egy idős hölgy látta, ahogyan fegyvert szegeznek magára! Rögtön hívta a rendőrséget és a mentőket is! A helyszínen életét vesztette, de sikerült újra élesztenünk Önt. Súlyos sebe volt, nem beszélve arról, hogy a testét több helyen zúzódások borítják! Nyilván próbált védekezni a támadója ellen! A rendőrség befog jönni és kérdezősködni fog, hogy mi történt az éjjel! Visszatérve az amnéziára! Nagyon csúnyán beverte a fejét, ez okozhatta. Lehet, hogy csak ideiglenes, s egy kis idő múlva visszatér minden emléke! Erről sajnos nem tudok többet mondani! Most pedig pihenjen, magára fér! – már nyitotta az ajtót, hogy távozzon, de közbe szóltam.
- Beküldené őt? Beszélni akarok vele! – nyeltem nagyot, ahogy a szavak elhagyták a szám.
Pillanatokon belül, egy megtört férfi állt az ágyam végénél. Szemei pirosak voltak, amelyek alatt hatalmas karikák ékeskedtek.
- Nagyon sajnálom… - kezdtem volna, de közelebb lépett hozzám és kezébe fogta az enyémet, amellyel elhallgattatott.
- Nem a te hibád! – próbált meg mosolyogni, de nem nagyon tudott, inkább valamiféle grimaszt sikerült vágnia. – Jade, én…nem is tudom, mit mondhatnék! – rázta meg értetlenül a fejét.
- Talán kezdetnek mond meg a neved! – mondtam, szám felfele görbült, de én sem tudtam mosolyogni, hála a szerencsétlen helyzetemnek.
- Isaac! Isaac Waters! – sütötte le a szemét, nyilván nagyon fájhat neki, hogy erről kell beszélnie.
- És mi…tényleg...szóval…te a vőlegényem vagy? – kérdeztem, nehezemre esett kimondani azt a bizonyos szót. „Vőlegényem”.
- Igen! – mosolyogva bólintott, bár az a mosoly nem maradt az arcán sokáig. – Jade! Kérlek emlékezz! – miközben beszélt, egyfolytában a szemembe nézett, kezemet pedig egyre szorosabban fogta. Mintha ezen múlna a létezése. – Nem tudok nélküled élni! Emlékszel! Én tudom, hogy emlékszel! Igen! Mindenképpen! Az első találkozásunkra is emlékszel, amikor leetted a pulcsid fagyival, és azt hitted, hogy senki nem lát, így gyorsan kifordítottad a pulóvert, majd visszavetted! Debbyék esküvőjére is emlékezned kell! Épp ugrottál a a csokor után, de olyan erővel, hogy a melletted álló idős hölgynek, kiverted az egyik fogát!
- Ja! Ez mind rám vall! – kuncogtam, de nem emlékeztem.
- Jade, én szeretlek! – mondta, s elérte, hogy még kényelmetlenebbül érezzem magam. – És nem fogom titkolni! Az ég szerelmére! Majdnem meghaltál! – eddig bírta. A könnyek elkezdtek záporozni szemeiből.
- Kérlek ne sírj! – könyörögtem. Utálom, ha az emberek sírnak, főleg ha miattam.
- De sírok! Mert a menyasszonyom nem emlékszik rám! De nem adom fel! Csak kérlek, te se dobd el azt, ami kettőnk között van! Csak adj egy esélyt! Egy esélyt, hogy újra belém szeress! – könyörgött, de én ezt nem bírtam elviselni. Borzasztó ezt látni!
- Rendben! – mondtam alig hallhatóan, mire ő felkapta a fejét és könnyes szemével nézett rám. Istenem, mint egy kisfiú!

* 1 héttel később *
  .

Hét nap. Ennyi telt el, mióta felébredtem. Isaac a nap minden percében bejött és megpróbálta visszahozni az emlékezetem, de nem járt sikerrel. S hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egyikőnknek sem fájt. Nem akarom megtudni, hogy milyen érzés az, mikor egy szeretted nem emlékszik rád. Azonban ennek ellenére is mindig itt van, tűri a fájdalmat, és képes még tovább tűrni.
A rendőrség is volt már nálam, de mivel nem emlékszek semmire, nem mentek sokra. A nyomozás folyik, de azt mondták, hogy kicsi az esélye, hogy találnak bármiféle nyomot is. Az elkövető nagyon gondosan előkészített mindent, s persze semmit nem hagyott maga után. De bárki is akart megölni, nem járt sikerrel. A rendőrkapitány azt mondta, hogy mivel túléltem, ezért 24 órás őrizetet kapok. Egy rendőr mindig a közelembe lesz, mint ahogy most is. De sokkalta jobban izgat, hogy miért akartak megölni? Mit tettem?
- Szia! - gondolatmenetemből Isaac szakított ki. - Ma haza jössz! - hatalmas vigyor terült szét arcán, miközben elkezdett nekem bepakolni.
- Igen! - sóhajtottam.
Gyorsan felöltöztem és fantasztikus érzés volt, hogy végre a saját ruháimban lehetek. Bár arra sem emlékszek, hogy ezeket a ruhákat megvettem volna, de nem bánom. Csőgatya, egy bő pólóval. Kitűnő választás. Felkaptam a lábamra a tornacipőm, majd Isaac oldalán mentem ki. Aláírtam még egy pár papírt, majd elhagytuk a kórházat. A rendőr a sarkunkban volt, de nem túl feltűnően. Beültünk Isaac sportkocsijába, a rendőr pedig bepréselte magát a hátsóülésre. Mit ne mondjak, roppant vicces volt, ahogy egy izompacsirta össze van nyomva hátul. Már attól féltem, hogy szét fog törni a kocsi, ahogy próbált valamilyen pozíciót felvenni, amitől nem fog eltörni semmije. Az út csendesen telt. Senki nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Egyikőnk sem volt most beszélgetős kedvében, legalábbis én nagyon nem! Kicsivel később megérkeztünk egy panelhez. Nem volt lerobbant, de luxus se. Olyan egyszerű. Fellifteztünk a negyedik emeletre. Belépve a lakásba, jó érzés kapott el. nem túl nagy, de nem is kicsi. Tetszik, s eltudom képzelni magamról, hogy itt éltem. A rendőr egy szoborként megállt az ajtó mellett, hiába ajánlottam fel, hogy nyugodtan leülhet. Bementem a hálóba, s megálltam a szoba közepén. Szintén kicsi, de tökéletes. Harmonikus színek domináltak a szobában. Szemem közben megakadt a falakon lógó fotókon. Volt egy rólam és Isaacról, ahogy puszit ad az arcomra, nekem pedig fülig ér a szám. Volt egy rólam, Isaacról és egy számomra ismeretlen nőről. De az összes közül, egy kitűnt. Egy parkban van, ahol egy fa tövében apa és én ülünk. nyolc éves voltam, mikor ez a fotó készült. Rá egy hétre meghalt. Nagy levegőt vettem, s mielőtt elkezdtem volna sírni, Isaac jött be.
- Csináltam enni! Gondoltam éhes vagy! - mosolygott.
- Igen! - bólogattam, s nagyokat pislogtam, hogy a könnyek eltűnjenek a szememből.
Csendben ültünk az asztalnál és falatozgattunk. Az idő ma is elszaladt. Rengeteget beszélgettünk. Most is a kanapén ülünk, filmet nézünk és dumálunk.
- Komolyan! - röhögött Isaac megállás nélkül. - Azt hittem ébren vagy, de alva jártál! Úgyhogy arra kellett reggel felkelnem, hogy épp egy grillcsirkével hemperegsz a konyhapadlón!
- Jézusom! - felhőtlenül kacagtam. Jó volt végre kikapcsolódni. Aztán a mosolyom alább hagyott.
- Mi az? - nézett rám aggódó tekintettel Isaac.
- Kimennék egy kicsit a levegőre! - mondtam, miközben a körömlakkot piszkáltam a körmömről.
- Rendben! Menjünk! - pattant fel a kanapéról.
- Mármint, egyedül! Apuhoz akarok menni! Olyan mintha ezer éve nem mentem volna ki hozzá! - magyaráztam, s próbáltam nem elsírni magam, sikerrel.
- Oh! Oké! De vigyázz magadra! És vidd magaddal Jasont! - mondta egy halvány mosoly kíséretében. Jason egyébként a rendőr. Vagy inkább testőr! Felöltöztem, majd Jasonnal a nyomomban hagytam el a panelt. A friss levegő megcsapta az arcom. Beszívtam a levegőt, majd ki fújtam. Nagyon jól esett. Már tél van, de hónak még nyoma sincs. Szorosabban magam köré fontam a kabátot, s útnak indultam. Útközben megálltam egy virágosnál, s vettem egy csokor liliomot. Már közel voltam a temetőhöz, de nem akartam, hogy oda velem jöjjön Jason, mellesleg roppantul idegesített, hogy valaki minden lépésedet figyeli! Gyorsan beléptem egy ruhaüzletbe. Jason is bejött, követett engem mindenhova. Felkaptam egy ruhát, majd bementem a ruhafülkébe. Jason megállt kint. Persze eszem ágában sem állt megvenni, csak le kell valahogy ráznom őt. Elhúztam egy kicsit a függönyt, majd kikukucskáltam. Háttal állt nekem, alig pár méterre. Kifordítottam a kabátom, hogy ne piros legyen kívül, hanem fekete, majd felkapva egy kalapot, sétáltam el mellette. Összeszorított szájjal lépkedtem el, s láthatólag sikerült, mivel nem vett észre. A kalapot visszatettem az egyik állványra, majd gyors léptekkel mentem ki. rettentő jó érzés volt, hogy nem lihegett senki utánam. csak én voltam és a város. A temető kapujánál jöttem rá, hogy a virágot ott hagytam a boltban. Dühöngtem egy pár sort, majd beléptem, s elsétáltam a sírig. Végighúztam a márvány lapon a kezem, majd letérdeltem elé. 

 Nate Osborn. 

1964-2001

Nyugodj békében!

- Szia apa! - kezdtem. - Nem emlékszem, mikor jöttem ki utoljára! De most itt vagyok! - vártam pár pillanatot, mintha arra számítanék, hogy válaszolni fog. De nem jött semmi válasz. - Apa kérlek! Hiányzol! Rettentően! - nem tartottam vissza a könnyeimet, patakként folytak végig arcomon. Szükségem volt már a sírásra, annyi minden történt és ezt csak itt tudtam kiengedni. Csupán pár perc telhetett el, nekem mégis óráknak tűnt. 

- Szeretlek! - mondtam, majd megtöröltem a szemem, s felálltam. Megfordultam, de rögvest a torkomon akadt a levegő, mikor egy pisztollyal néztem farkas szemet. A szívem őrült tempóba kezdett. Nem tudom, hogy mit csináltam legutóbb, mikor fegyvert szegeztek nekem, de most csak zihálni tudtam. S ekkor ránéztem. barna haj, nagy barna szemek, fekete öltönyben.  

Egy pillanatra rabul ejtettek a szemei, de gyorsan kivertem a fejemből hisz egy fegyvert szegezett a fejemnek.Egész testemben remegtem és vártam, hogy lelőjön, de nem tette. Hátrálni kezdtem, de elbotlottam egy fadarabban. Seggre estem, kezemmel támasztottam magam hátul és ránéztem. Összeszűkült szemekkel nézett, állkapcsa megfeszült, s olyat tett, amire nem számítottam. Leengedte a fegyvert. Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. Hátat fordított nekem, s a távolba nézett. Lassan felálltam, majd mozdulatlan maradtam, s Őt néztem. Vissza nézett a válla felett és mély hangján, csak ennyit mondott:
- Fuss!
Nem is kellett több, szaladni kezdtem. S csak azok a gyönyörű, sötét szemek villantak fel előttem újra és újra.

Prológus

Ott álltam védtelenül a kihalt út szélén, míg ő egy fegyvert szegezett nekem. A Hold ragyogó fénye megvilágította a teret. Az eső hatalmas szemekben hullott ránk, s mindenre ami a környezetben van. Arcomon a festék elkenődött hála az istentelenül szakadó esőnek, nedves hajam, arcomhoz tapadt.Lehunytam a szemem és vártam. Vártam, hogy vége legyen. A könnyem keveredett az esőcseppekkel, melyek érintették, a már így is libabőrös bőrömet. Nagyokat szippantottam a levegőből, amíg tehettem. A mellkasom összeszorult a fájdalomtól, félelemtől és kétségbeeséstől. Nem láthatom többé a napot, amit annyira imádok nézni, nem lehetek többé szarkasztikus az én csupa szívű anyámmal, mikor reggelente egy ezerwattos mosollyal köszönt. De legföbbképp nem láthatom Őt! Sosem hittem a szerelemben, de mikor vele találkoztam, sutba vágtam minden szabályomat és vele tartottam! Utálom bevallani, de szeretem! És most...most ennek is vége! Nem érinthetem, nem csókolhatom és nem lehetek a menyasszonya! Mert az életem zsákutcába ért, ahonnan nincs menekvés. 

És még mindig vártam. Lassan kinyitottam a szemeim, s ránéztem. Egyszerű farmert viselt, felette egy fekete pulcsit,a melynek kapucnija fejére volt téve. Azt hitte nem látom az arcát, de tévedett! Sőt! Sokkal többet láttam, mint azt valaha is gondolta volna. Átláttam rajta. Ő is csak egy könyörtelen gyilkos, nuku érzelmekkel. Ő a táplálkozási lánc tetején, én a legalján. Csak egy újabb strigula vagyok a listáján, akit el kell tenni láb alól. Ajkai szélles vigyorrá húzódtak, olyannyira, hogy azt hittem menten ketté szakad az arca. Kioldotta a biztonsági kapcsot, s már csak meg kellett húznia a ravasz, de nem tette. Még nem. Élvezte ahogy egész testemben remegek, ahogy az ereimben szétárad a félelem, megadva neki mindazt, amitől még szórakoztatóbbnak találta a helyzetet. Ő volt a vad, én pedig a zsákmány. Ahogy rideg, tengerkék szemeibe néztem, amelyben egy cseppnyi szeretet sem honol, sem megbánás, semmi, csak a pokol tüze lángolt, végig szaladt az egész testemen a félelem. A lábaim már nem bizonyultak annyira erősnek, hogy megtartsanak, de még tűrtem. Karjaim ernyedten lógtak testem mellett, fáradtan pislogtam rá, szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, amelyekről megmerem fogadni, hogy szinte már bőrönd méretűek, élesen szívtam be az oxigént, amely jólesően áramlott be a tüdőmbe. Legyőzöttnek éreztem magam, de hisz...az is voltam. Legyőzött. Mindhiába a megannyi futás, karmolás és védekezés, ha az erőm jóval kisebb a övénél. Nem szállhattam szembe vele, de ha meg kell halnom, legalább úgy halok meg, hogy tudom, küzdöttem. Nem bújtam el a felelősség elől, hanem szembe néztem a 'gonosszal' és harcoltam, félre téve minden félelmemet. Kezemmel a nyakamban lévő keresztet szorongattam, de ez sem segített. E pillanatban farkasszemet néztem vele és tudtam, innen nincs menekvés. 

- Utolsó kívánság? - kérdezte egy gúnyos vigyorral arcán. 

- Dögölj meg! - köptem a szavakat felé, de nem nagyon érdekelte őt. 

- Sajnos te azt már nem éled meg! - majd egy hatalmas puffanás zengte be a teret. Éles fájdalom nyílalt a mellkasomba.  Szemeim tágra nyíltak, mikor véres pólómat megpillantottam. Tömérdek vér. Remegve fújtam ki a levegőt, majd térde rogytam. Gyilkosomnak nem is kellett ennél több, elrohant, s a sötét éjszaka leple elnyelte. Ziháltam, de minden porcikámban sejtettem, vége. A fejem hatalmasat koppant a hideg aszfalton. Pillanatokon belül eltűnt az összes fájdalom, amit eddig éreztem. A szemhéjaim ólomsúlyúnak bizonyultak, s bármennyire akartam nyitva tartani a szemem, nem ment. Örök sötétség borult rám! 

Hát sziasztok!!! Remélem elnyerte a tetszéseteket! Hagyjatok magatok után nyomot, jöhet hideg, meleg, minden véleményt meghallgatok! :) Fogalmam sincs, hogy mikor hozom az első részt, de mivel suli van, szerintem hétvégén jön az első rész! Pusszancs xxBizsuu!!!