Futottam. Az emberek őrültnek néztek, de nem foglalkoztam
vele. Az életemért szaladtam. Élesen szívtam be a levegőt, ahányszor magam mögé
néztem, hogy követ e. De nem volt a nyomomban. Kétségbeesetten próbáltam
segítséget kérni bárkitől, de ők rám se bagóztak. Mit sem törődve velem, mentek
tova, dolgukra. De hisz miért csalódtam? Az emberek ilyenek! Nem érdekli őket,
hogy másik embertársukkal mi van, csak saját magukra képesek gondolni. Az
emberek önzőek!
Lihegve rohantam át a hatalmas tömegen, min egy árny. Neki
mentem egy pár embernek, de egy „bocsi” után, ügyet se vetettem rá. A lábaim
már fájtak, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Az életem a tét.
Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el, mikor megpillantottam az ismerős lakást.
De mielőtt még közelebb kerülhettem volna a menedékhez, egy kéz ragadott meg és
rángatott el egy sikátorba. Könnyedén tolt neki a falnak, s szorított oda. A
menekülési esélyem igen csekély volt e pillanatban. Ekkor néztem bele szemeibe,
ma már másodjára. Gyönyörű, barna szemei rögvest rabul ejtettek. Amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből.
Próbáltam szabadulni erős fogásából, de az én erőm eltörpült az övé mellett.
Mikor rájöttem, s elfogadtam, hogy nincs menekvés, elernyedtem. Kezeim
erőtlenül estek reszkető testem mellé.
Tekintetem visszasiklott Rá. Arca pár centire volt az
enyémtől, leheletét éreztem arcomon. Belélegeztem bódító illatát, majd ezek a
gondolatok után, az eszembe véstem, hogy alig fél órája még fegyvert szegezett
nekem. Mélyen nézett a szemeimbe, olyannyira, hogy hátráltam volna, ha a hideg
téglafal nem állít meg benne, amelynek neki voltam szorítva.
- Senkinek egy szót sem! – mondta, ellentmondást nem tűrő
hangon. – Különben… - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Pontosan
tudtam, hogy mire gondol.
Egy szó se, jött ki a torkomon, csak bólintani tudtam, s úgy
tűnik neki ez épp elég is volt, mert elengedett.
- Most menj! – biccentett.
Félve, de elsétáltam mellette. A szívem eszeveszett tempóban
kalapált a mellkasomban, olyannyira, hogy féltem, meghallja. De még mielőtt
eltűnhettem volna látóköréből, utánam szólt.
- Vigyázz magadra! – aztán, ő is elsétált, elvegyülve az
emberek között.
Szemöldökömet ráncoltam, az utóbbi kijelentésére. Miközben
megtettem az utamat a lakásig, rengeteg kérdés hada merült fel bennem. Mit
érdekli őt, hogy vigyázok e magamra? Miért akart megölni? Vajon ő lőtt le
először? És ki ő?
Nem tudtam egy kérdésre sem a választ és ez aggasztott.
Idegesen mentem be a lakásba, s az sem segített, hogy mikor Isaac meglátott, a
nyakamba borult. Csontropogtatóan ölelt meg, levegőt is alig kaptam. Pár perc
múltán elengedett és összevont szemöldökkel nézett rám. Kezét az enyémbe
csúsztatta, de én még mindig erőtlen voltam a mai eseményeknek köszönhetően. Mikor
látta, hogy nem fogom viszonozni kedves gesztusát, elengedte kezem, amely
élettelenül esett le törzsem mellé.
- Hol voltál? – kérdezte, s csak ekkor vettem észre a széken
ücsörgő Jasont, aki dühösen fújtatott. El is feledkeztem róla, hogy átvertem.
- Én csak… - de nem tudtam befejezni, mert Isaac aggódóan,
szavamba vágott.
- Akár meg is hallhattál volna! Nem véletlenül kell melléd
egy testőr! Nem kószálhatsz egyedül a városban, Jason nélkül! Vagy nélkülem!
Akár megint megtörténhetett volna! – csend telepedett ránk, én pedig úgy
éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit éppen leszidnak. – Nem akarlak megint
elveszíteni! – suttogta, miközben nagyokat pislogott, hogy elrejtse könnyeit.
Nagyot nyeltem.
- Bocsánat! – közöltem halkan. – Csak egyedül akartam lenni!
Szólásra nyitotta száját, de a csengő megakadályozta. Isaan
nagyot sóhajtva elindult az ajtó felé. S ekkor bekattant bennem valami. Mi van
ha ő az? Vagy társai? Sebesen elszáguldottam Isaac mellett, aki értetlenül
figyelt, majd remegő kézzel és lehunyt szemmel nyitottam ki az ajtót. Hatalmas
megkönnyebbülés és öröm áradt szét bennem, mikor az anyámat pillantottam meg.
- Kislányom! – köszöntött azzal a hatalmas mosolyával,
szemei könnybe lábadtak.
- Anya! – mosolyogtam és is rá, majd rögvest megöleltem.
Fejem a vállán pihent, míg ő a fejemet simogatta, mint kiskoromban.
- Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek! – tolt el magtól, de
épp csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni!
- Én is szeretlek anya! – szemeim égni kezdtek, de nem
engedtem, hogy a könnyek kicsorduljanak.
Hosszas ideig beszélgettünk anyával. Ő is megerősítette az
Isaacel való kapcsolatomat.
- Nagyon szeret téged! – súgta oda vacsora közben, míg Isaac
a konyhában ténykedett.
Nem válaszoltam rá, nem tudtam mit. Hisz mit is mondhattam
volna? Én nem érzek így! Bármennyire szeretnék, nem tudok! Biztos vagyok benne,
hogy tényleg szerethettem Isaacet, mivel nagyon kevés embert szeretek, de őket
teljes szívemből. A vacsora csendesen telt, legalábbis számomra. Anya és Isaac
elröhögcséltek, én pedig csak vájkáltam az ételt. Nem tudtam szabadulni azoktól
a barna szemektől és attól az illattól. Ezt a gondolatot teljesen magába szívta
az agyam, s nem tudtam ellene semmit tenni. Pedig muszáj lennék kitörölni őt a
fejemből, hisz egyértelműen rosszat akar nekem, vagy legalábbis akart. Ahogy
ezen tanakodtam, megint a felszínre törtek a mai napi események. Ahogy ott állt
feketében, fegyverrel a kezében, ahogy leengedte, ahogy visszanézett és
elengedett, ahogy a falnak tolt, ahogy a szája a szavakat formálta.
Mire feleszméltem, anya már indulni készült. Felvette
kabátját, majd elbúcsúzott.
- Vigyázz magadra, kislányom! – vont szoros ölelésbe, majd
egy hatalmas puszit nyomott arcomra. Lassan becsuktam az ajtót, majd elkezdtem
leszedni az asztalt. Odajött Isaac is egy mosollyal az arcán, s ő is elkezdett
pakolni. Nem szóltunk egymáshoz, amíg mosogattam, ő pedig törölgetett. Már
majdnem végeztünk, mikor Isaac kisétált a konyhából. Utána néztem ráncolt
szemöldökkel, de nem szóltam. Fogalmam sincs, hogy hogyan viselkedjek vele.
Leengedtem a mosogató vizet a lefolyón, majd fáradtan indultam a fürdő felé.
- Engedtem neked vizet! – lépett elém Isaac.
- Oh! Köszönöm! – erőltettem magamra egy mosolyt, de nyilván
átlátott rajtam, mégsem szólt. Tekintete a számra vándorolt, majd egy kis
hezitálás múlva megcsókolt. Szemeim nagyra nyíltak, s őt néztem, ahogy lehunyt
szemmel tapad ajkaimra. Mikor rájött, hogy nem viszonzom, zihálva hajolt el.
- Sajnálom! – mondta lesütött szemekkel.
Nem feleltem, csak bambultam rá. Úgy nézhettem ki, mint aki
szellemet látott.
- Kérlek mondj valamit! – nézett rám végre, szája remegett.
- Ezt… - nyeltem nagyot, majd folytattam. – Még ne!
- Értem! – bólintott csalódottan, majd elsétált mellettem.
Bementem a fürdőbe, a biztonság kedvéért, bezártam az ajtót.
A tükörben néztem magam. Ez a lány, nem én vagyok! Hatalmas sötét karikák
húzódnak szemeim alatt, a szám cserepes, barna hajam élettelenül omlik a
hátamra. És a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy mégis mi váltotta ezt ki! Beszálltam
a kádba, s rettenetes jó érzés árasztott el, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért. Ahogy
feküdtem a vízben, s a habok elleptek, gondolkoztam. Vajon mit érezhet Isaac? Tényleg
ennyire szeret? És az a csók? Nem tudom, mit gondoljak. S ismét csak azok a barna szemek! Ki kell
derítenem, hogy mi a franc folyik itt!
Egy óráig áztathattam magam, majd kiszálltam. Belebújtam
valami kényelmes pizsamába, majd a hál felé intéztem utamat. Isaac már
megágyazott magának, úriemberként a kanapén.
*****
Másnap a nap sugaraira keltem,
amelyek átszűrődtek a sötétítőn keresztül. Felültem a hatalmas ágyban, majd kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Felöltöztem valami kényelmes ruhába, aztán kimentem a nappaliba. Isaac reggelit készített, amelynek illata betöltötte a szobát. Köszönésképpen rámosolyogtam. A szobát a csámcsogásunk töltötte meg, amelyet én törtem meg.
- Van munkahelyem? – kérdeztem, miközben beleittam a meleg
kávéba.
- Igen! – felelte, míg ő beleharapott a zsemlébe. – Képeket
restaurálsz!
Bólintottam, s csodálkoztam, mert nem rémlik, hogy én valaha
is képekkel akartam volna foglalkozni.
- Akkor ma bemegyek! – közöltem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte meg, s megerősítésképpen bólintottam.
Gyorsan megettem mindent, majd felöltöztem, s útnak indultam. Ahogy a friss szél érintette a bőröm, felsóhajtottam. Úgy sétáltam végig az utcán, mintha most lennék itt először. Ritmusra léptem a zenére, amely a fülemen lévő fejhallgatóból jött. Épp váltani akartam egy másik zenére, mikor valami keménynek ütköztem neki, de mégis puha volt.
- Elnézést! – mondtam, majd felnéztem rá. Nem kellett volna. Barna szemei lyukat égettek belém.
Szokásosan megragadta a karom, és csak ennyit mondott:- Akkor ma bemegyek! – közöltem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte meg, s megerősítésképpen bólintottam.
Gyorsan megettem mindent, majd felöltöztem, s útnak indultam. Ahogy a friss szél érintette a bőröm, felsóhajtottam. Úgy sétáltam végig az utcán, mintha most lennék itt először. Ritmusra léptem a zenére, amely a fülemen lévő fejhallgatóból jött. Épp váltani akartam egy másik zenére, mikor valami keménynek ütköztem neki, de mégis puha volt.
- Elnézést! – mondtam, majd felnéztem rá. Nem kellett volna. Barna szemei lyukat égettek belém.
- Beszélnünk kell!
Sziasztok!! Először is bocsánat, ha ez a rész nem nyerte el a tetszéseteket, de nem nagyon vagyok olyan passzban, hogy jót írjak, viszont akartam hozni részt, így felraktam. A lényeg benne van, de nekem nem tetszik... Másodszor, úgy néz ki, hogy minden szombaton jön egy rész! Előbb is hoznék de sajnos a suli miatt nem tudok. Pusszancs Bizsuu :)
Ui. : A kövi rész, ígérem sokkal jobb és izgibb lesz!!